Ismertségüket kihasználva az elmúlt hetekben több közismert személyiség – köztük politikus, művész, zenész – kért és kapott anyagi támogatást adományozóktól. Esetükben a segélykérés e formája más és más okból indokolható, támogatható vagy elítélhető, arra azonban rávilágít: a látszatra elidegenedő társadalomban az emberek korántsem váltak immunissá egymás bajaira, és készek is segíteni. Feltéve, hogy a felvázolt célokkal azonosulni tudnak, a célok mögött pedig nem egy kontúrtalan társadalmi massza ködlényei, hanem emberi arcok és egyéni sorsok sorakoznak.
A Zöld Pók Alapítvány nonprofit médiaműhely és a hajléktalan emberek újrakezdését segítő Van Esély Alapítvány (VEA) közös kezdeményezésének épp az a célja, hogy láthatóvá tegye a civilizáció vakfoltjában tapogatózó embertársainkat.
A másfél éve indult Restart program része A Város Mindenkié Csoport támogatásával megvalósult Mentés másként elnevezésű projekt, amely tíz nehéz sorsú ember újrakezdését segíti egyéni felajánlások révén. Az interneten indított adománykérő kampánysorozatból több száz megérintett ember mozgalma bontakozott ki, amely összesen több mint egymillió forint támogatáshoz juttatta hozzá a program gyámolítottjait. A Juhász Péter vagy Sickratman számlájára befolyt támogatásokhoz képest ez az összeg persze kevésnek tűnhet, mégis elmondható, hogy átüti az érdektelenség falát, amely a hajléktalanok ügyét ma körülveszi.
A program révén a Zöld Pók kisfilmjei és portréfotói megismertették a húsz éve működő VEA a szakma széles körű elismerését kivívó munkáját, valamint a támogatottakat és talpra állásuk történeteit. Az adományokból azzal teremtődött esély, hogy végzettséghez, munkaeszközökhöz és mentorhoz – a felemelkedésükben intenzív támogatást nyújtó szociális munkáshoz – segítette hozzá a rászorultakat.
A Zöld Pók alkotásaiból március végén kiállítás nyílt Mentés másként címmel az újbudai Tranzit Art Caféban, ahol csütörtökig még láthatók a program résztvevőinek sikertörténetét bemutató film- és fotóportrék. E tekintetben rendhagyó tárlat, ugyanis a művészetnek igen gyakori témája a hajléktalansággal való szembesítés, a szüzsé azonban csak ritkán tartalmazza a hepiend ígéretét. Bihari Ágnes, Flohr Zsuzsi, Halász László, Kaszics Bálint és Kecskeméti Dávid hosszú hónapokon át fotózta a mentoráltak napi küzdelmeit, kitörési kísérletüket a hajléktalanságból. Képeik sokat mesélnek az újrakezdés embert próbáló folyamatáról, a múlt démonaival küszködő lélek magányáról, a reménytől felcsillanó öröm pillanatairól.
Vilmos 15 évet ült börtönben egy halálos kocsmai verekedés és az alkohol miatt. Szabadulása után, 34 évesen hajléktanná vált, majd egy olcsó bérleményben húzta meg magát a budai hegyekben. Hosszú évek óta absztinens. Az adományozók egy láncfűrészt és egy kerékpárt is felajánlottak neki, így a szerszámra szánt összeget a nyári lak téliesítésére és kipofozására fordíthatta, a környéken adódó alkalmi munkákból pedig már képes fenntartani magát és állatait.
Orsi 18 évesen veszítette el az édesapját, a családja szétesett. Felvették irodalom és pszichológia szakra, de egészségi állapota miatt abbahagyta a tanulást, egyedül élt egy villany nélküli házban. Egy vonatbalesetben elveszítette egyik alkarját. Bár most egy hajléktalanszállón él, a szervezetek segítségével munkába állt, és folytatta az egyetemet. Az adományból laptopot vett, jelenleg azon írja a szakdolgozatát.
A tárlat felhívja a figyelmet a lakhatási szegénység problémájára is. Míg a ténylegesen hajléktalanok száma néhány tízezer, az „otthontalanság” legalább hárommillió embert – csak Budapesten százezreket, köztük a rezsiadósok, devizaadósok tömegeit – érinti. Ők nem az utcán élnek, a lakhatásuk azonban nincs biztonságban.
Ha minden igaz, a tárlat vándorkiállításként folytatja. Legközelebb Pécsett, vállalati irodaházakban tűnhet fel, a szerencsésebb sorsúaknak is motivációs, művészi díszletként közvetítve a program általános érvényű üzenetét. Azaz hogy „fel lehet állni, bárhonnan”.
