Lukács Margitot – idős koráig megőrzött – gyönyörű hangja, klasszikusan szép, nemes megjelenése, a heroizmust is magában hordozó alkata szinte predesztinálta a régi Nemzeti Színház nagy szerepeire. Négy évtizeden át ő volt Vörösmarty Csongor és Tündéjében az Éj. Különös színháztörténeti pillanat, egyúttal különösen fontos és szép rendezői gesztus, hogy Vidnyánszky Attila mostani rendezésében az Éjt felvételről a felejthetetlen Lukács Margit mondja.
Két színészi világ találkozik szerencsésen Vidnyánszkynál az Éj monológjában: a jelen megtöretik, s a rendezői akarat teret nyit a múltnak; a 2002-ben elhunyt színművész megidézése viszont egyáltalán nem csupán a klasszikus múlt előtti főhajtás, valamiféle kontinuitás kifejezése. Lukács Margit Éjének jelenléte borzongató valóság, szervesen kapcsolódik a Nemzeti mai társulatának játékához. Kiemelt jelentőségű pillanat, amelyet nem csupán az archív felvétel, a színművész jellegzetes, altba hajló orgánuma emel magas szellemi és művészi piedesztálra. A kétségtelenül grandiózus, hullámzó színvonalú előadás forrpontja azért is, mert a hanghoz rendkívül gazdag, intenzív és szép képi világ társul. A Vidnyánszky által oly sokszor hivatkozott költői színház talán legtökéletesebb manifesztációjának lehetünk tanúi.
A rendezőre más esetekben is jellemző filmszerűség nemcsak az Éj monológjának, hanem az egész előadásnak is alapvonása egyébként. Sajnálatos, hogy az első részben – amelynek nem egy eleme éppen ezért is válik érdektelenné – ez többnyire a már korábban sokszor felhasznált motívumokból építkezik. Ennek következményeként pedig rutinszerű, vontatott, olykor üres. A tényt azonban ha nem is feledtetik, de háttérbe szorítják az Éj monológjához hasonló kitüntetett pillanatok. Így például a Tudós szintén emlékezetes monológja a szerepében most is kiváló Blaskó Pétertől. Az előadás központi alakjává lép elő Nagy Mari egyszerre mulatságos és hátborzongató, gonosz és a szeretetlenségtől szenvedő Mirigy-alakja. Kellő humorral megformált rusztikus figura Ilma (Szűcs Nelli) és Balga (Szarvas József).
Hogy tényleg elsősorban vidám, derűs lenne-e az előzetes nyilatkozatoknak megfelelően a mostani Nemzeti Színház-beli Csongor és Tünde? Ha van is ilyen oldala az előadásnak, nem hiszem, hogy ezt lenne érdemes a rendezés egyik alapvonásának tekinteni.
(Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
