Az álarcos magyar terrorelhárítók visszatérő motívumok: ők őrzik például azt a helyiséget, amely a kiállítás legnyomasztóbb alkotásainak, nagyméretű festményeinek ad otthont. A bejárat két oldalán éktelenkedő cerberusok Verebics Ágnes számára nem a biztonságot képviselik, hanem afféle hibridek (azért vannak, hogy megvédjenek, a látványuk mégis fenyegetést sugároz – mondja) és éppúgy felkívánkoztak a hullatálcáknak nevezett alumíniumlemezre, mint az itt látható sorozatok latexmaszkos és más álarcos alakjai. A sima, karcos, tükröződő alufelületek nem igénylik a színvilágot: a kellő részletekben megfolyó fekete festék meglepően élővé teszi a képeket, és épp annyira tapad meg a csúszós felületen, hogy a tekintetünk belecsimpaszkodhasson a rideg látványba.
A belső gyötrelem, a bizonytalan jövő sötét víziója bontakozik ki Verebics expresszív realista, figurális képein. A Légszomj I–II. – amelynek modellje a bevett gyakorlat szerint szintén maga a művész – egy nejlonzacskóval előidézett fulladást, halálközeli élményt rögzít, a Magyar virtus minden irányba ágaskodó fegyverei ugyanakkor félreérthetetlen utalás a konfliktuskezelés nemzeti hagyományaira.
Verebics Ágnes alkotásai valóban sokkolóak, ám a művészt balgaság volna hatásvadászattal vádolni. Kezdeti bénultságunk feloldódik a tekintet késleltetésével, majd tiszta szándékká szelídül, hogy figyelmünket egy tárlattúra erejéig emberi mivoltunk elzárt világába száműzzük. Nem kell félni: ha átlátunk a borzalmakon, végső soron egy röpke nyaralásban lesz részünk belső tengerünk Elba szigetén.
(Verebics Ágnes: My Freaks, kArton Galéria, V., Alkotmány u. 18. Június 3-áig látogatható.)
