Nem volt nehéz összezavarodni a Capa Központ péntek esti kettős eseményén. Elmerülve a Capa-nagydíj tavalyi győztese, Kudász Gábor Arion sorozatában, önkéntelenül felidéztem az idei nagydíj ösztöndíjasainak kihirdetésén elhangzottakat és látottakat.
„A díj alkalmat ad a fotográfia lehetőségeiről, a magyar társadalomban és kultúrában betöltött szerepéről való gondolkodásra”
– mondta Horányi Attila zsűrielnök, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (Mome) docense. Majd bemutatták az idei nagydíjra esélyes munkákat, amelyek a tavalyiakkal, köztük Az emberi lépték című győztes sorozat képeivel összevetve valóban elgondolkodtatnak: most akkor merre is visz a (magyar) fotográfia útja?
Mielőtt azonban megválaszolnák magukban a kérdést, nézzék át nyugodtan az idei jelöltek pályamunkáit.
A Capa Központ két éve alapította az ötmillió forint összértékű díjat a kiemelkedő teljesítményt nyújtó alkotók munkájának elismerésére. A nagydíjas az elismeréssel együtt 3,5 millió forintot vehet át, s e példátlan összegű díjjal komoly felelősséget ruházott magára a központ.
Hiszen a név a kötelez.
Azonban az idei nagydíjra esélyes munkákat elnézve felmerül, az alapítók jól átgondolták-e a pályázati kiírás feltételeit. Érdemes-e például a magyar fotográfia alkotókörének nagy részét kiiktatni a megméretésből azzal, hogy csupán folyamatban lévő, publikálatlan anyagokkal lehet pályázni?
E szűkítés ellenpontjaként a kiírás ugyanakkor az értelmezés roppant tágulatába helyezi a pályaműveket: „társadalmilag elkötelezett alkotói módokat” vár. Ilyenkor Capa nevéhez fűződő humanista dokumentarizmusra, jól átgondolt koncepcióra és elmélyült témakidolgozásra számítanék, mintsem a kísérletező kedv vagy trendek fiesztájára.
„Manapság a koncepció úgy megelőzi a képet, hogy aztán az el is tűnik mögötte a porfelhőben.”
(Szilágyi Lenke)
Fényképezni mindenki tud.
Ezzel a koncepcióval ülhetett le a Capa-nagydíj nemzetközi zsűrije, hogy nagy egyetértésben kiválassza azon idei ösztöndíjasait, akik szoros versenyben mérkőzhetnek meg az emblematikus elődjükről elnevezett díjért. Bár maga a díj nem kapcsolható közvetlenül Capához, hiszen ez a Capa Kortárs Fotográfiai Központ szakmai ösztöndíja, amely nem tematikusan riportereknek kiírt pályázat. De a név akkor is kötelez.
A magyar származású Robert Capa – minden idők egyik leghíresebb hadifotósa – ars poeticáját több interjújában is elmondta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – és talán nem tévedek, ha ezt nem a zsűritől való távolságra értette. Fényképezni manapság tényleg bárki képes, hiszen már nem kötheti gúzsba senki rejtett tehetségét az, hogy nem tud egy éles, jól exponált képet készíteni, ami a talán leglenézettebb fotográfiai műfajban, a sajtófotóban is alapkövetelmény. Így biztosan a koncepció eredetisége lehetett a vezérlő elv a kiválasztásban.
Ez olyannyira sikerült, hogy a fotográfustársadalom azon része, amelyet munkájában a tudás, a technika és a tartalom egyenrangú és tetszőleges sorrendű, ámde mindig egységet alkotó hármasa vezet, igencsak kritikusan fogadta a műveket. Ezek a fényképek a kiírásban szereplő elveknek – „a társadalmat gazdagító kreatív mű stb.” – a zsűri ítélete szerint mindenben megfeleltek. Ítélkezni persze könnyű, hiszen ítélkezni mindenki tud.
És fényképezni?
Tóth Tibor
képszerkesztő
Meg kell jegyeznünk, a díjazott pályamunkákat nem érheti igazán komoly kifogás.
Fátyol Viola képeiről süt, hogy „elég közel volt”, s szinte azonosulva az általa vizsgált vámospércsi népdalkör idősebb hölgytagjaival, objektívje a külvilág számára rejtett mélységeket is feltár a vidéki mikromiliő, a hagyományápolás megfigyelése közben.
Timár Sára Erzsébet „hálás” témát választott. Kultúrház című sorozata szintén burokvilágba, a régi rendszer atmoszféráját őrző vidéki kultúrházak belső tereibe, a múltba préselt jelenbe kalauzol.
Ficsór Zsolt projektje azonban érzésünk szerint inkább átgondolásra, mint alaposabb kidolgozásra javasolt. A Soroksár című sorozat a fotós szándéka ellenére nem annyira a kultúrák egymás mellett éléséről és a magyar valóságról mesél, mint inkább életérzések és karikatúraszerűen ábrázolt alakok zsibvásárára.
Oltai Kata művészettörténész sajnálatos módon épp a humort, az iróniát és a „finom társadalomkritikát” emelte ki Ficsór Zsolt, a Mome fiatal hallgatójának díjazása mellett, pedig a képek mintha leginkább arról mesélnének, hogy a művész kalandvágyból leereszkedett a síkságra, hogy bemutassa barátainak a külvárosi rezervátumot. Ráadásul a projekt a soroksári polgármester által megrendelt kampányvideóból nőtt ki. „Elsőre jól hangzott, talán még nem is fizet rosszul, meg is érné, ha nem lenne olyan messze...” – nyilatkozta Ficsór a munkáról.
A tavalyi díjátadón elhangzott, hogy a Capa-nagydíjat azzal a céllal (is) alapították, hogy a magyar fotográfiának, amely annyi kiemelkedő alkotóval büszkélkedik, legyen végre egy olyan díja, amelyre az egész világ odafigyel. Ehhez azonban több kell majd.
