A magyar származású Robert Capa – minden idők egyik leghíresebb hadifotósa – ars poeticáját több interjújában is elmondta: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” – és talán nem tévedek, ha ezt nem a zsűritől való távolságra értette. Fényképezni manapság tényleg bárki képes, hiszen már nem kötheti gúzsba senki rejtett tehetségét az, hogy nem tud egy éles, jól exponált képet készíteni, ami a talán leglenézettebb fotográfiai műfajban, a sajtófotóban is alapkövetelmény. Így biztosan a koncepció eredetisége lehetett a vezérlő elv a kiválasztásban.
Ez olyannyira sikerült, hogy a fotográfustársadalom azon része, amelyet munkájában a tudás, a technika és a tartalom egyenrangú és tetszőleges sorrendű, ámde mindig egységet alkotó hármasa vezet, igencsak kritikusan fogadta a műveket. Ezek a fényképek a kiírásban szereplő elveknek – „a társadalmat gazdagító kreatív mű stb.” – a zsűri ítélete szerint mindenben megfeleltek. Ítélkezni persze könnyű, hiszen ítélkezni mindenki tud.
És fényképezni?
Tóth Tibor
képszerkesztő
Meg kell jegyeznünk, a díjazott pályamunkákat nem érheti igazán komoly kifogás.
Fátyol Viola képeiről süt, hogy „elég közel volt”, s szinte azonosulva az általa vizsgált vámospércsi népdalkör idősebb hölgytagjaival, objektívje a külvilág számára rejtett mélységeket is feltár a vidéki mikromiliő, a hagyományápolás megfigyelése közben.
Timár Sára Erzsébet „hálás” témát választott. Kultúrház című sorozata szintén burokvilágba, a régi rendszer atmoszféráját őrző vidéki kultúrházak belső tereibe, a múltba préselt jelenbe kalauzol.
Ficsór Zsolt projektje azonban érzésünk szerint inkább átgondolásra, mint alaposabb kidolgozásra javasolt. A Soroksár című sorozat a fotós szándéka ellenére nem annyira a kultúrák egymás mellett éléséről és a magyar valóságról mesél, mint inkább életérzések és karikatúraszerűen ábrázolt alakok zsibvásárára.
