A38 hajó, este hét óra. A kiállítóteremben félhomály, ám a Tóth Evelin TrioM tagjai már a színpadon. Egy erős dobszót követően kíséret nélkül elemi erővel töri meg a csendet Tóth Evelin. „Szerelem, szerelem, szerelem” – énekli szívbe markolóan, mély fájdalommal. Ám a szerelem szebbik arcáról is lehull a lepel, hogy aztán az egekig repítse közönségét a trió.
A koncert különleges, érzéki dalai a szerelem témakörét járják körül, hol papírhajókkal evezünk a szerelem hullámain, hol magányos tölgyként vezeklünk, hol pedig balladisztikus történetben fehér madarakkal repülünk. Az énekes színpadi jelenlétével és óriási hangterjedelmével elvisz a mennybe, de megmutatja a poklot is. Az igazán egyedi koncertélményt Magyarósi Éva különleges animációi teszik teljessé.
Szalay Péter ütős-, Kardos Dániel gitárjátéka igazi zenei csemege. Szólóik önálló színpadi alkotásként élnek, olykor pedig egymásra licitálva bűvölik hangszerüket. A formáció koncertjén felbukkan a dzsessz-, a világzene-, a pop-, az elektróhangzás is. A trió megújított zenei nyelvet beszél, feldolgozott dalaiban indiai és keleti dallamok keverednek afrikai elemekkel. Igazán virtuóz zenei és nyelvi játékot rejt magában az egyik folkszámuk. Az improvizatívnak tűnő, de jól megkomponált műben gerlicék felelgetnek egymásnak. S az egyikük nem más, mint Tóth Evelin, aki énekesmadárként szólongatja társait.
A Tóth Evelin TrioM tagjai közötti zenei együttműködés komoly múltra tekint vissza: már az ezredforduló óta különböző felállásban játszottak együtt, mégis csak 2011-ben érkezett el az idő, hogy a jelenlegi formációban lépjenek színpadra. A trió egy portugál étteremben született meg, mivel mindhárman imádják a fadot, nem volt kérdés, mit és miről zenéljenek. A Maya című albumukon két ilyen dal szerepel. Tóth Evelin a dalokat összekötő felvezetésében hozzáteszi: „nem beszélek portugálul, csak érzek”.
Kinn a kivilágított Budapest fényei tükröződnek a Duna hullámain, ám itt benn, az A38 üvegkalitkájában most egy kis időre búcsút intünk mindennek, hogy a koncert utolsó részében Portugáliába kalandozzunk. Felcsendül egy fado, s igazi, mély melankóliával találkozunk itt benn, majd ezt a bágyadt magárahagyottságot feloldja a flamenco-dallamok szenvedélyessége. Egyedi fesztiváli hangulatba csöppenünk, a ritmus táncra hívogat. A koncert legdinamikusabb pontjára érkeztünk: elemi erővel tör elő a latinos hangzás, melyet markáns gitár- és dobszóló kísér.
A lemez igazi világzenei hungarikum, a trió két fado-feldolgozást leszámítva saját szerzeményekkel rukkolt elő. A dalokban a melankólia és a lágy hangzás minden előjel nélkül hirtelen átvált tébolyba, ugyanakkor a népdal opera- avagy dzsesszelemekkel bővül. A Maya album különlegessége, hogy a szerzők lemondtak a hagyományos, többsávos rögzítésről, élőben és sztereóban vették fel a kompozíciókat, így annyiszor játszották fel a szerzeményt, míg mindannyian úgy nem gondolták, hogy „megtörténik” a dal. A stúdiófelvételek alatt a zenekar segítségére volt Bartha András, aki hangzástervezőként (sound designer) elektronikus eszközökkel járult hozzá egy innovatívabb, izgalmasabb hangzás létrejöttéhez, anélkül hogy a dalok elveszítették volna intim, akusztikus jellegüket.
A koncert záróakkordjaként egy fényekre hangoló dal csendül fel. A flamenco szenvedélyessége itt már elköszönt a közönségtől, és az album címadó dalával, a Maya lágy dallamain keresztül ringatózunk az A38 hajón. Néhány perccel később ebből az érzéki világból, a Maya káprázatából felébredve eszmélünk rá, hogy a zenei utazás itt véget ért.
