Az Anna Kareninával varázsolják el Budapestet

Borisz Ejfman társulata az operaházban lép fel. Interjú a legendás orosz koreográfussal.

– Az Ejfman Balettet nézve az ember átértékeli, amit korábban a balettról gondolt. Az előadások valamiféle különleges világba kalauzolnak, amely valósággal beszippantja, magával ragadja a nézőt. Egy új formanyelv tárul elénk, a klasszikus műfaj vegyül a modern elemekkel, megspékelve a 21. század látványvilágával. Mi a kulcs Borisz Ejfman világához?
– A kérdésben lényegében benne van a válasz. A mi színházunk előadásai erős érzelmi hatást gyakorolnak a nézőre s így közelítik a katarzishoz. Ezek az előadások a publikum előtt különleges művészi és érzéki szférákat nyitnak meg, ahol komoly filozófiai és etikai elvek fogalmazódnak meg. A tánc nyelvének segítségével világunk pszichéjét kutatjuk. Nem valamiféle hűvös, akadémikus előadást kínálunk tehát, hanem igazi látványt, amelyben a modern színpadtechnika elemei egybefonódnak a pszichologizáló balett kifejezési eszközeivel. A nézők tisztában vannak vele, hogy sehol sem kapnak nagyobb érzelmi dózist, mint amit a mi előadásainkon átélnek.

– Szinte nem is tánc az, amit időről időre a nézők elé varázsol, hanem igazi színház, valahol az irodalom folytatása más eszközökkel. Nem véletlen, hogy előszeretettel fordul nagy irodalmi művekhez, korszakalkotó zsenik, történelmi személyiségek elevenednek meg a balett nyelvén. Mai bonyolult és vadul vágtató világunk megértéséhez mely író(k)hoz vagy gondolkodó(k)hoz nyúlna?
– A valóságot én nem irodalmi műveken vagy filozófiai eszmefuttatásokon keresztül ismerem meg. Minden alkotónak ki kell alakítania magában a saját, másoktól őt magát megkülönböztető világképét. Ez nem megy a könyvtár falai között. Ezt az élet és az alkotás folyamata hozza magával. Számomra egy irodalmi szöveg nemcsak kulcs a világ megértéséhez, de valamiféle alapanyag annak átértelmezéséhez is. Amikor tehát írók, filozófusok alkotásaihoz nyúlok, akkor azokat a gondolatokat keresem bennük, amelyek megihletnek, alkotói impulzust adnak.

– Lev Tolsztoj regényének adaptációja, az Anna Karenina is egy kísérlet a mélyebb, belső dolgok megnyitására. Mit akar megmutatni a szerelem által újjászületett nőn keresztül?
– Az Anna Kareninában a férfitól erotikus függőségbe került nőnek a tragédiáját próbáljuk megérteni, megértetni. Megmutatjuk a beteges szenvedély romboló erejét. Előttünk pereg le a hősnő szörnyű belső szétesése, az a gyötrődés, amelynek eredményeként a morális alapelvek, az anyai kötelesség helyett a személyes boldogságot választja. Meggyőződésem, hogy Tolsztoj az emberi kultúra történetében az első pszichoanalitikus, így elragadóan pontossággal képes megfogni és megjeleníteni hősnője pszichoerotikus világát, vívódásait. Az író nyomán én elmerülök Anna széttört belső világában és végigkövetem azt az utat, amely előbb lelki összeomláshoz, majd a fizikai öngyilkossághoz vezet.

– Még 1977-ben létrehozta saját színházát, amelyben egyszerre menedzser, rendező, koreográfus. Honnan van minderre energiája?
– Mindehhez vegyük még hozzá, hogy felelős vagyok a tehetséges fiatalokat felkaroló innovatív balettiskoláért, a Szentpétervári Tánc Akadémiáért és a városi gyerek táncszínházon, valamint a Tánc Palotáján belül folyó projektekért. Ez utóbbi falai közé költözik majd az Ejfman Balett is. A terhelés tehát szinte elképzelhetetlenül nagy, így ahhoz, hogy bírjam ezt a szédületes ritmust, végtelenségig aszketikus életet élek, s kizárok mindent, ami elvonna a munkától. E végletes koncentráció és az önmegtartóztatás jutalma, hogy az égiek folyamatosan alkotó- és fizikai erőt adnak a munkához. Ahogy ugyanis telnek az évek, egyre több ötletem támad, s ami a legfontosabb, meg is akarom ezeket valósítani.

– Színházi emberként belelát a mai orosz kulturális életbe. Könnyebb ma balettszínházat működtetni, mint anno Gyagilevnek? Művészetpártoló a mai közeg?
– Gyagilevhez nem hasonlítanám maga. Ennek nincs értelme, hiszen nem éltem és nem dolgoztam az ő korában. Láttam, átéltem ugyanakkor három másik korszakot, a késői szovjet időket, a peresztrojkát és a mait, s nyugodt szívvel állíthatom, hogy mint művész és színházi vezető most érzem magam a legjobban a bőrömben. Ugyanis nemcsak alkotó elképzeléseim vannak, de lehetőségeim is ezek megvalósítására. S hogy szereti-e a mai társadalom a művészetet? Felelősséggel és meggyőződéssel csak a velem és a színházammal kapcsolatos dolgokról beszélhetek. Az előadásaink telt házzal mennek. Bejönnek hozzánk azok, akik emlékeznek a csoport első fellépéseire még a múlt század hetvenes éveinek a végéről, de ugyanígy azok a fiatalok is, akik csak most ismerkednek a balett világával. S ez engem optimizmussal tölt el.

– A világ kinyílt. A globális hatások inspiráló hatással vannak az orosz kultúrára, benne a balettra? Mennyire tudja így megőrizni sajátos orosz vonásait?
– Pozitív folyamatnak látom, ha a kultúrák hatnak egymásra, gazdagítják egymást. Persze csak akkor, ha ez nem személytelenít, jellegtelenít el. Az orosz kultúra legfőbb vonásai, mint a lelki, szellemi mélység, az érzelmi nyitottság vagy az emberi ideálok felé törekvés, kitéphetetlenek. Ezeket semmiféle globalizáció nem törli el.

– S mennyire üzletiesedik el az orosz kultúra világa?
– Az orosz kultúra semmivel sem elüzletiesedettebb, mint az európai. Általában véve a kommercializálódás ilyen vagy olyan mértékben végigkísérte a világ művészetét. Tény ugyanakkor, hogy a 20. században ez a folyamat jelentős mértékben felgyorsult. Az, hogy ma a minőségi kultúra mellett ott van a piacra fókuszáló tömegkultúra, teljesen természetes. Más kérdés, hogy a popipar nem gyűrheti maga alá az igazi művészetet. Épp ellenkezőleg, a kultúra irányítóinak arra kell törekedniük, hogy a valódi értékeket minél szélesebb auditóriumhoz eljuttassák.

– Azt tartják, a rendezőnek diktátornak kell lennie. Úgy gondolom, a koreográfus sem lehet másmilyen. Ugyanakkor a művészek többsége igazi egyéniség, amely nehezen tűri az alávetettséget. Igazi karakterekkel vagy inkább fegyelmezett „munkásokkal” szeret dolgozni?
– A kérdés bizony nem egyszerű. Ha az előadókról beszélünk, akkor a koreográfus természetesen nem arctalan bábukkal, hanem igazi személyiségekkel igyekszik körülvenni magát. Ám, hogy belőlük egységes kollektívát formáljon, elengedhetetlen „megmérgezni” a táncosokat a saját gondolataival. Egységes gondolkodást, igazi közösséget kell kialakítani. S hogy én diktátor vagyok-e? Magamhoz így viszonyulok. Ha valaki akár csak pár napot dolgozna a helyemen olyan tempóban, mint ezt teszem évtizedek óta, biztosan elátkozná a világot. A mi társulatunkat nem egy személy, hanem az eszmék diktatúrája jellemzi.

– Mennyire tudnak belesimulni a táncosai az Ön világába? Sajnálja, ha valaki kilép a csapatból?
– Különböző esetek vannak. Egyes táncosok kiteljesednek nálunk, míg mások nem készek a számukra teljesen új koreográfiára, a komoly terhelésre. A társulat rotációja így teljesen természetes jelenség. Ha felveszünk egy táncost, lehetetlen teljes biztonsággal megjósolni a további sorsát. Aláhúznám ugyanakkor, hogy sok olyan táncos, aki más társulatoknál szinte teljesen észrevétlen maradt, a mi színházunkban megérezte az alkotás gyönyörét, a szakma igazi mesterévé vált, kiteljesedett.

– Már az interjú elején is utalt rá, s több helyütt beszélt arról, hogy veszélyben van az orosz balett jövője? Tényleg így gondolja?
– A táncművészet számára a legnagyobb veszélyt ma abban látom, hogy a modern balettben nincs meg a fejlődés belső dinamikája. Leült, megrekedt valahol a 20. század második felében, félúton a klasszikus stílus és az arctalan modern között. Már a beszélgetés elején utaltam a káderhiányra. Ezt még azzal egészíteném ki, hogy hiányoznak az aktuális alkotói elképzelések, az új formák. De ami a legfontosabb, azok a személyiségek, akik képesek lennének új utakat találni, s így meghatározhatnák a balett fejlődését.

– Innen a távolból az látszik, hogy az orosz balett tele van kiváló társulatokkal. S nemcsak a Mariinszkijra vagy a Bolsojra gondolok. Miben különbözik ezektől az Ejfman Balett?
– A mi színházunk az egyetlen társulat ma a világon, amely a modern pszichologizáló balett képviselője. Ennek a művészeti iránynak nincsenek követői, így a mi repertoárunkra Oroszországban és külföldön egyaránt óriási az igény. Az előadásainknak komoly az emberi lélek titkait kutató dramaturgiai bázisa és filozófiai tartalma. Ezek a darabok érzelmi reakciókat váltanak ki azokból is, akik egyébként távol állnak a balett világától. Elvi fontosságú számunkra az is, hogy igyekszünk egyesíteni a táncművészetet a színház alaptörvényeivel. A 20. század kettévágta ezt a két forrást, mikor pedig véleményem szerint csak ezek egységén alapulhatnak a nagyszabású és mély gondolatokat megfogalmazó koreográfiák.

– Végül milyennek látja az orosz kultúra jövőjét? Az orosz balett száz év múlva is olyan híres lesz, mint az elmúlt jó évszázadban?
– Nem szeretnék Nostradamus szerepében tetszelegni. Elhiheti azonban, ha nem hinnék abban, hogy az a művészet, amelyet szolgálok, nem marad fenn és nem kápráztatja el még évszázadokig a nézőket, akkor már régen felhagytam volna az alkotással.