Ezúttal nem csellel jöttek. A nándorfehérvári diadal hőse, Kapisztrán Szent János szobra sem borult le a talapzatáról. Május utolsó napján mégis elfoglalták a törökök a budai Várat. Nem, nem ismételte meg magát a történelem, csupán több tucat török kadét masírozott be ezen a nyári napon a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba, hogy megtekintsék az intézmény új, első világháborús állandó tárlatát.
Míg a csoport fegyelmezettebb tagjai hallgatták a vezetőjüket, többen inkább feszítve szelfiztek a tárolókban elhelyezett fegyverek, kézigránátok előtt. Különös látványt kelthettem a gyilkos fegyverek és a regimentnyi török katona között egyedüli nőként, habcsókszerű tüllszoknyámban.
A Hadtörténeti Múzeumban 2008-ban nyílt meg az első világháborús állandó tárlat, ezt alapul véve, többéves tudományos kutatómunka révén építettek fel a Magyarország a nagy háborúban 1914–1918 című új tárlatot interaktív játékokkal, filmes blokkal, „frontanimációkkal” kibővítve. Az új kiállítás a maga módján ugyan próbál megfelelni a modern múzeumi trendeknek, láthatóan törekedtek az élményszerűségre, de jelentős részében így is a tárlók mögé zsúfolt tárgyak között kell a nézőnek eligazodnia. Múzeumpedagógiai szempontból viszont izgalmas vállalás, hogy nemcsak puszta látogatóként lehet végigkövetni a háború történetét, hanem különböző visszaemlékezések alapján felépített életsorsokon (két nő és hat katona férfi) keresztül is képet kaphatunk arról, miként változtatta meg az életet ez a négy esztendő. A belépőjegyen lévő vonalkód segítségével lehet szereplőt választani, és minden életpálya egy pontján dönteni arról, merre haladnak tovább a történelemben.
A tárlat az első világháborúban a fronton harcoló magyar katonák tevékenységét és hősiességét, valamint a hátország áldozatvállalását helyezi a középpontba. Szó esik a József főherceg felesége, Auguszta főhercegnő védnökségével megalakult Auguszta-alap működéséről, a Hadsegélyező Hivatal tevékenységéről, érintőlegesen arról, hogy a hadba vonult művészeket miként érintette a háború súlyosbodása, az otthon maradt nőknek miként kellett helytállniuk, és fokozatosan átvállalni a férfiak feladatait még a hadiiparban is. Megelevenedik a hadifogság, a hadifogolytáborok szomorú világa is.
Láthatóvá válnak a hátország propagandagyárának emlékei is, plakátok, ahol arra hívják fel a figyelmet, hogy a „fehérneműgyűjtéshez hozzájárulni erkölcsi kötelesség”, dokumentum arról, hogy az egykori Nemzeti áldozatkészség szobrához Schöchter Jenő hány korona értékben vett fémlemezt. A nyersanyag- és élelmiszerhiány miatt is megszorítások nehezítették a hétköznapokat: forgalomba hozták a hadikávét, szigorították a sütemények árusítását, jegyre lehetett csak lisztet, babot, rizst, szappant és főzőlisztet venni. A nélkülöző lakosság a háború véget érésekor sem lélegezhetett fel: nyilvántartásba vették azokat a lakosokat, akik a visszatérő katonákat nem várták kaláccsal, süteménnyel, hússal, kolbásszal a pályaudvaron.
A kiállított tárgyak java része a Hadtörténeti Múzeum saját gyűjteményéből származik, de a tárlaton helyet kaptak a XXI. Századi Intézettel közös felhívásra érkező adományok is. Látható a szövetséges és ellenséges hadviselő felek hadseregeinek egy-egy jellegzetes fegyvere, gyújtószerkezetek, kitüntetések, egyenruhák, sőt még egy 1914 mintájú, 10 centiméteres könnyű tábori tarack is, amely a Monarchia hadseregének legnagyobb számban gyártott – még a második világháborúban is bevetett – tarackja volt.
A személyes tárgyak mesélnek talán a legtöbbet a történelem ezen kegyetlen időszakáról. Az az amulett például, amelyben egy orosz fronton hősi halált halt katona édesanyja fia hamvait hordozta. Megrendítő látványt nyújtanak a harctéri hulladékból, a lövészárok sarából gyártott dísztárgyak, azok a nyírfakéreg lapok, amelyeket a harcok szünetében a katonák maguk készítettek, hogy tudathassák szeretteikkel, életben vannak. Vagy Koritsánszky Viktor hadifogságban használt teveszőr takarója. Az orosz fogságból hazakerült melegítőre tulajdonosa saját maga hímezte rá kézzel a nyolc évig tartó utazását Magyarországtól Magyarországig, hét országon át. De ott van Daróczy Pál 1915-ben Przemyslben papírra vetett verse, amelynek utolsó strófájában benne van mindenki fájdalma: „Azért maradtak tán holtuk után ülve, hogy számba vehessék, hány test lett kihűlve. Vezessék lelküket s odafent jelentsék: Felséges jó Atyánk, tízezren érkezénk.”
Sok családban őrizhetnek ilyen személyes emlékeket. E tárgyakat viszontlátni a múzeumi vitrinben méltó és sokat jelentő.