Azért maradtak tán holtuk után ülve

Új, első világháborús állandó tárlattal bővült a Hadtörténeti Intézet és Múzeum.

Makrai Sonja
2016. 06. 01. 12:10
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ezúttal nem csellel jöttek. A nándorfehérvári diadal hőse, Kapisztrán Szent János szobra sem borult le a talapzatáról. Május utolsó napján mégis elfoglalták a törökök a budai Várat. Nem, nem ismételte meg magát a történelem, csupán több tucat török kadét masírozott be ezen a nyári napon a Hadtörténeti Intézet és Múzeumba, hogy megtekintsék az intézmény új, első világháborús állandó tárlatát.

Míg a csoport fegyelmezettebb tagjai hallgatták a vezetőjüket, többen inkább feszítve szelfiztek a tárolókban elhelyezett fegyverek, kézigránátok előtt. Különös látványt kelthettem a gyilkos fegyverek és a regimentnyi török katona között egyedüli nőként, habcsókszerű tüllszoknyámban.

A Hadtörténeti Múzeumban 2008-ban nyílt meg az első világháborús állandó tárlat, ezt alapul véve, többéves tudományos kutatómunka révén építettek fel a Magyarország a nagy háborúban 1914–1918 című új tárlatot interaktív játékokkal, filmes blokkal, „frontanimációkkal” kibővítve. Az új kiállítás a maga módján ugyan próbál megfelelni a modern múzeumi trendeknek, láthatóan törekedtek az élményszerűségre, de jelentős részében így is a tárlók mögé zsúfolt tárgyak között kell a nézőnek eligazodnia. Múzeumpedagógiai szempontból viszont izgalmas vállalás, hogy nemcsak puszta látogatóként lehet végigkövetni a háború történetét, hanem különböző visszaemlékezések alapján felépített életsorsokon (két nő és hat katona férfi) keresztül is képet kaphatunk arról, miként változtatta meg az életet ez a négy esztendő. A belépőjegyen lévő vonalkód segítségével lehet szereplőt választani, és minden életpálya egy pontján dönteni arról, merre haladnak tovább a történelemben.

A tárlat az első világháborúban a fronton harcoló magyar katonák tevékenységét és hősiességét, valamint a hátország áldozatvállalását helyezi a középpontba. Szó esik a József főherceg felesége, Auguszta főhercegnő védnökségével megalakult Auguszta-alap működéséről, a Hadsegélyező Hivatal tevékenységéről, érintőlegesen arról, hogy a hadba vonult művészeket miként érintette a háború súlyosbodása, az otthon maradt nőknek miként kellett helytállniuk, és fokozatosan átvállalni a férfiak feladatait még a hadiiparban is. Megelevenedik a hadifogság, a hadifogolytáborok szomorú világa is.

Láthatóvá válnak a hátország propagandagyárának emlékei is, plakátok, ahol arra hívják fel a figyelmet, hogy a „fehérneműgyűjtéshez hozzájárulni erkölcsi kötelesség”, dokumentum arról, hogy az egykori Nemzeti áldozatkészség szobrához Schöchter Jenő hány korona értékben vett fémlemezt. A nyersanyag- és élelmiszerhiány miatt is megszorítások nehezítették a hétköznapokat: forgalomba hozták a hadikávét, szigorították a sütemények árusítását, jegyre lehetett csak lisztet, babot, rizst, szappant és főzőlisztet venni. A nélkülöző lakosság a háború véget érésekor sem lélegezhetett fel: nyilvántartásba vették azokat a lakosokat, akik a visszatérő katonákat nem várták kaláccsal, süteménnyel, hússal, kolbásszal a pályaudvaron.

A kiállított tárgyak java része a Hadtörténeti Múzeum saját gyűjteményéből származik, de a tárlaton helyet kaptak a XXI. Századi Intézettel közös felhívásra érkező adományok is. Látható a szövetséges és ellenséges hadviselő felek hadseregeinek egy-egy jellegzetes fegyvere, gyújtószerkezetek, kitüntetések, egyenruhák, sőt még egy 1914 mintájú, 10 centiméteres könnyű tábori tarack is, amely a Monarchia hadseregének legnagyobb számban gyártott – még a második világháborúban is bevetett – tarackja volt.

A személyes tárgyak mesélnek talán a legtöbbet a történelem ezen kegyetlen időszakáról. Az az amulett például, amelyben egy orosz fronton hősi halált halt katona édesanyja fia hamvait hordozta. Megrendítő látványt nyújtanak a harctéri hulladékból, a lövészárok sarából gyártott dísztárgyak, azok a nyírfakéreg lapok, amelyeket a harcok szünetében a katonák maguk készítettek, hogy tudathassák szeretteikkel, életben vannak. Vagy Koritsánszky Viktor hadifogságban használt teveszőr takarója. Az orosz fogságból hazakerült melegítőre tulajdonosa saját maga hímezte rá kézzel a nyolc évig tartó utazását Magyarországtól Magyarországig, hét országon át. De ott van Daróczy Pál 1915-ben Przemyslben papírra vetett verse, amelynek utolsó strófájában benne van mindenki fájdalma: „Azért maradtak tán holtuk után ülve, hogy számba vehessék, hány test lett kihűlve. Vezessék lelküket s odafent jelentsék: Felséges jó Atyánk, tízezren érkezénk.”

Sok családban őrizhetnek ilyen személyes emlékeket. E tárgyakat viszontlátni a múzeumi vitrinben méltó és sokat jelentő.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.