A kiállítás annak a sorozatnak a része, amely a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centerben Madeline Stilwell februárban megnyílt tárlatával kezdődött. A sorozat célja az, hogy nemzetközileg is ismert alkotók művein keresztül adjon kitekintést a kortárs művészet történéseire. Mindez egyfajta viszonyítási alapot ad a szentendrei szcéna, illetve a kortárs magyar művészet egésze számára. Erre most kiváltképp jó lehetőséget szolgáltat Siota Csiharu, aki valóban a kortárs művészet világsztárja, hiszen az utóbbi években rendszeres résztvevője jelentős művészeti eseményeknek, kiállításoknak, vásároknak.
Az 1972-ben Oszakában született, Berlinben élő alkotó installációiban olyan nemzetközi vizuális nyelvet használ, amelyet érezhetően a legkülönbözőbb kontinenseken élők értenek. Az is lehet, persze, hogy munkáinak sikere különleges tehetségében és szorgalmában rejlik – akármiről is van szó, valóban tanulmányozásra érdemes a kortárs magyar művészet számos kiváló, ám a határokon túl nem, vagy igen kevéssé ismert képviselője számára.
Módszere látszólag pofonegyszerű: végy néhány kilométernyi vörös vagy fekete színű fonalat, gyűjts össze egy nagyobb kiállítási termet megtöltő mennyiséget olyan tárgyakból, amelyek megragadják a képzeleted, mert formájuk, funkciójuk és főleg koruk a bennük sűrűsödő idő és emlékanyag révén új összefüggésrendszerbe helyezve képesek hatásosan kifejezni mondandódat. Végül: végy magad mellé megfelelő számú asszisztenst, akik képesek arra, hogy instrukcióid alapján realizálják a művet azalatt az általában szűkösre szabott idő alatt, amennyi egy-egy kiállítás létrehozására rendelkezésre áll.
Ami a tárgyakat illeti, Siota Csiharu installációiban kapott már főszerepet bőrönd, cipő, öltözet, ablak és matrac is. Abban a művében, amelyet néhány évvel ezelőtt először láttam tőle a bázeli művészeti vásár Art Unlimited nevű, nagyméretű alkotásokat bemutató szekciójában, egy fekete zongora állt a vonalháló, illetve a vonalakkal kijelölt látogatói útvonal, labirintus középpontjában. Bármiről is legyen szó azonban, a tárgyakat vonalháló veszi körül, így Siota Csiharu művészetének védjegyévé vált a fekete vagy vörös szín. A fekete a világűrt, a vörös pedig az „emberi belső űrt”, a vért, a távolság legyőzését szimbolizálja. A szentendrei tárlaton, akárcsak a tavalyi velencei biennálén a japán pavilonban kiállított munkánál, a vörös szín dominál.
Ennyi vöröset, mondhatni, utoljára a rendszerváltozás előtt láthattunk a pesti utcán, mégpedig a proletárforradalom ünnepét hirdető plakátokon. Mindenesetre jó, hogy most megértük: kortárs művészeti eseményt is hirdetnek óriás- és kevésbé óriás plakátok Budapesten, és a 11-es főút mellett. Utóbbi helyen egy kicsit meg is kérdőjelezve azt az állítást, amely a szintén az út mellett álló barna táblákon olvasható: Szentendre a festők városa.
Festeni azonban fonalakkal is lehet, nem beszélve arról, hogy Siota Csiharu rajzai is igencsak festői hatást keltenek a Kmetty Múzeumban. Ami pedig a Szentendrei Képtárat illeti, az Emlékeső című installáció is felfogható a térbe kilépett festménynek, plasztikus képnek, mindenesetre a különböző sűrűségű vonalhálók éppen olyan izgalmas színbeli, árnyalatbeli effektusokat kínálnak, mint a lazúrosan felvitt festékrétegek, nem beszélve a két első teremben a háló szálaira felkötözött huszonháromezer eltérő nagyságú és alakú kulcsról, amelyek, ha úgy tetszik, sajátos fakturális hatást adnak a tér különböző rétegeit sejtető fonalhálónak. A háló mélységeiben csónak alakú formák tűnnek fel, mintha csak utazásra, a lélek, az emlékezés mélységei felé vezető felfedező útra kívánnák hívogatni a látogatót.
A tervek szerint állítólag tizenötezer kulcsot kellett volna összegyűjteni, lelkes aktivistáknak köszönhető, hogy huszonháromezer darab épülhetett a műbe, pontosabban annak első két termébe, mert a harmadikban már csak a fonalháló veszi körül a vendéget. Siota Csiharu számára a kulcs kitüntetett jelentőségű.
„Ha a kezünkbe fogjuk, megérezzük, hogy önálló tartalma van e tárgynak, alakja szimbolikusan még az emberi figurára is emlékeztethet – magyarázza. – Ha abból indulunk ki, hogy az ember távol él hazájától, ha folytonosan változtatja a helyét, a cipő fontossága nyilvánvaló. Ha ez az állapot megváltozik, ha otthon érezzük magunkat valahol, bensőséges, nyugodt a kapcsolatunk valamely helyhez vagy valakihez, elveszíti fontosságát. A kulcsnál egészen más a helyzet, az éppenséggel a megtalált nyugalomhoz, otthonossághoz, az emberi kapcsolatok intimitásához – vagy éppen az ezeknek az állapotoknak, a hozzájuk kapcsolódó érzések megélése iránti vágyhoz kötődik.”
Egy közeli hozzátartozója halála után kezdett kulcsokat, rajtuk keresztül pedig emlékeket, történeteket gyűjteni, s ezeket kapcsolja össze az egész termet behálózó fonalak segítségével. „Én nem teszek mást, mint emberi érzéseket kötök össze fonalak segítségével” – mondja. És ezzel nagyon fontos misszióra vállalkozik.
