Emlékek és sorsok hálójában

Emberi érzéseket köt össze fonalakkal: Siota Csiharu Emlékeső című tárlata Szentendrén.

Ennyi vöröset, mondhatni, utoljára a rendszerváltozás előtt láthattunk a pesti utcán, mégpedig a proletárforradalom ünnepét hirdető plakátokon. Mindenesetre jó, hogy most megértük: kortárs művészeti eseményt is hirdetnek óriás- és kevésbé óriás plakátok Budapesten, és a 11-es főút mellett. Utóbbi helyen egy kicsit meg is kérdőjelezve azt az állítást, amely a szintén az út mellett álló barna táblákon olvasható: Szentendre a festők városa.

Festeni azonban fonalakkal is lehet, nem beszélve arról, hogy Siota Csiharu rajzai is igencsak festői hatást keltenek a Kmetty Múzeumban. Ami pedig a Szentendrei Képtárat illeti, az Emlékeső című installáció is felfogható a térbe kilépett festménynek, plasztikus képnek, mindenesetre a különböző sűrűségű vonalhálók éppen olyan izgalmas színbeli, árnyalatbeli effektusokat kínálnak, mint a lazúrosan felvitt festékrétegek, nem beszélve a két első teremben a háló szálaira felkötözött huszonháromezer eltérő nagyságú és alakú kulcsról, amelyek, ha úgy tetszik, sajátos fakturális hatást adnak a tér különböző rétegeit sejtető fonalhálónak. A háló mélységeiben csónak alakú formák tűnnek fel, mintha csak utazásra, a lélek, az emlékezés mélységei felé vezető felfedező útra kívánnák hívogatni a látogatót.

A tervek szerint állítólag tizenötezer kulcsot kellett volna összegyűjteni, lelkes aktivistáknak köszönhető, hogy huszonháromezer darab épülhetett a műbe, pontosabban annak első két termébe, mert a harmadikban már csak a fonalháló veszi körül a vendéget. Siota Csiharu számára a kulcs kitüntetett jelentőségű.

„Ha a kezünkbe fogjuk, megérezzük, hogy önálló tartalma van e tárgynak, alakja szimbolikusan még az emberi figurára is emlékeztethet – magyarázza. – Ha abból indulunk ki, hogy az ember távol él hazájától, ha folytonosan változtatja a helyét, a cipő fontossága nyilvánvaló. Ha ez az állapot megváltozik, ha otthon érezzük magunkat valahol, bensőséges, nyugodt a kapcsolatunk valamely helyhez vagy valakihez, elveszíti fontosságát. A kulcsnál egészen más a helyzet, az éppenséggel a megtalált nyugalomhoz, otthonossághoz, az emberi kapcsolatok intimitásához – vagy éppen az ezeknek az állapotoknak, a hozzájuk kapcsolódó érzések megélése iránti vágyhoz kötődik.”

Egy közeli hozzátartozója halála után kezdett kulcsokat, rajtuk keresztül pedig emlékeket, történeteket gyűjteni, s ezeket kapcsolja össze az egész termet behálózó fonalak segítségével. „Én nem teszek mást, mint emberi érzéseket kötök össze fonalak segítségével” – mondja. És ezzel nagyon fontos misszióra vállalkozik.