Aki valamennyire is érdeklődik a fotográfia iránt, bizonyára sokat tud Robert Capa, alias Friedmann Endre Ernő életéről és munkásságáról. Legalábbis eleget ahhoz, hogy megalkossa önálló, vastag kontúrral megrajzolt képét a magyar származású, világhírű fotós alakjáról. A legendáriumban azonban a valóság sokszor keveredik a fikcióval, részben Capa kibogozhatatlan személyisége, részben megbízhatatlan önéletírásai miatt. De talán nem vethető a szemére, hogy az élet és halál váltógazdaságában tett felkavaró tanulmányútjai olykor ellentmondásos, regényes visszaemlékezésekké színesedtek.
Ha engedünk a közhelyszerű megállapításnak, miszerint Capa azonos volt a hivatásával, a megismerés legsimább útja továbbra is életművén keresztül vezet. A Mai Manó Ház ennek egy újabb szeletét mutatja be a Nemzeti Múzeum gyűjteményében található közel ezer kópiából.
Ma is megoszlanak a vélemények arról, hogy a magyar állam jó vásárt csinált-e azzal, hogy 2008-ban 300 millió forintért megszerezte a Mestergyűjtemény III. sorozat 937 fotóját, valamint 48 vintázst, öt gyűjteményen kívüli fényképet (és húsz ajándékképet) a hagyatékot őrző New York-i International Center of Photographytól. A Nemzeti Múzeum anyaga azóta számos kiállításon szerepelt különböző tematikájú és fogadtatású válogatásokban.
A Mai Manó Ház tárlatán először láthatók együtt a gyűjtemény legértékesebb képei: a Capától fennmaradt nagyjából háromezer egykorú, eredeti hírügynökségi példányból származó vintázs, valamint 16 darab a későbbi nagyításokat – köztük ikonikus műveket is – tartalmazó mestergyűjteményből. A hátrahagyott hetvenezer negatívból a Robert öccse, Cornell Capa által kiválogatott anyagot egészében mutatja be a II. emeleti slideshow.
A rendezők korabeli folyóira-toknak, könyveknek és a Capát bemutató dokumentumfilmnek is helyet szorítottak a képek mellett, ám szerencsére nem vitték túlzásba a muzeológiai eszköztár kiaknázását. A Capa-fotók elrendezése, mennyisége és szuggesztív hatásuk alapján valóban semmi szükség arra, hogy a látvány befogadását egyéb kreatív, pihentető ötletekkel lazítsák fel.
Ahogy a kiállítás címe is sugallja, az első emeleti termek nemcsak az elsősorban haditudósítóként elismert fotós háborús képeiből, hanem békeidőben készített munkáiból is igen erős válogatást nyújtanak, és erős kontrasztként vonulnak fel a vérmentes hétköznapok pillanatképei. A spanyol polgárháború képsoraiban A milicista halála vagy a légitámadásban elpusztult menekültkaraván mellett a köztársasági fegyveresek egy örömteli pillanata is helyet kapott, a japán–kínai háború nyomasztó képei között a Hankuban boldogan hógolyózó gyerekek, az észak-afrikai hadszíntéren a mosolyogva újságot olvasó amerikai tüzér. A történelemóra azonban nem ér véget a normandiai partraszállás Spielberget is megihlető felvételeivel, vagy a felszabadított Chartres-ban megalázott és kigúnyolt kollaboráns francia nő ikonikus képével (amelyet egyébként Capa élete legjobb felvételének tartott).
A háború utáni Szovjetunióban John Steinbeck társaságában tett látogatásán a sztálini diktatúra hétköznapjairól, természetéről és a városok lassú feltámadásáról készített képes beszámolót. Akárcsak 1948-as, hathetes magyarországi útján, amelyen a fotós a kommunista hatalomátvétel megannyi mozzanatát is megörökítette. A békés életet bemutató fotók sorában a családjával nyaraló Picasso, valamint a frissen megalapított Izrael mindennapjairól készült képek marasztalják a tekintetet. Aztán a kronológiát követve végül visszatérünk a hadszíntérre. Capa 1954. május 25-én az indokínai hadszíntéren aknára lépett, ha minden igaz, éppen azon a töltésen, amely itt látható utolsó képein is feltűnik. Tulajdonképpen a saját halálát dokumentálta.
