– Múlt heti kolozsvári koncertjük miatt feljelentést tett a Kolozs megyei rendőrség, az ügyészség pedig fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek használata és háborús bűnösök emlékének ápolása gyanújával nyomoz. Mi történt Kolozsváron?
– Iszonyúan fáj, ha lerasszistáznak. Főleg, ha ilyen aljas módon teszik. A múlt héten mindenki azt kérdezte tőlem, hogy mi volt az a botrány Kolozsváron. De hát nem volt semmilyen botrány, mert nem történt semmi. Lejátszottuk a koncertet minden gond nélkül, majd nem sokkal később a román közszolgálati televízió leadott egy riportot, amelyben azt állították, hogy dicsőítettük Hitlert, Sztálint és az Iszlám Államot. A XX. század című dal alatt a háttérben képeket vetítettünk, amelyeken valóban felbukkant Hitler, Lenin – a román tévések őt tévesztették össze Sztálinnal – és fotók a migránsokról. Emiatt lettünk nácik és rasszisták. Ráadásul a románok bevágtak egy felvételt, ahol azt éneklem, hogy „Kolozsvár újra magyar város lesz”. De ez nem Kolozsváron hangzott el, hanem egy váci fellépésünkkor egy kocsmában. Valaki kérte a nótát, mi meg eljátszottuk. A kocsmában mindig jól jön egy kis irredentizmus.
– Akkor a váci felvétel miatt született a feljelentés?
– Ahogy mindig, most is magyarul és románul is köszöntöttem a közönséget, elmondtam, hogy örülök, hogy Corvin Mátyás szobra előtt elénekelhetem, „Magyar vagyok, magyarnak születtem”, és ezért köszönet a többségi nemzetnek. Minden tiszteletet megadtunk, és ezek után egy manipulált felvétellel és értelmetlen vádakkal támadtak ránk. Amiben az a legrosszabb, hogy magyarázkodnunk kell. Mert ha már magyarázni kell, eleve rossz helyzetből indulsz. Szerencsére azért a legtöbben értik, hogy a dalunk éppen az ellenkezőjéről szól, mint amit állítanak rólunk. Arról énekelek, hogy minket, magyarokat „zsebre vágott a történelem”. Bebuktuk a teljes XX. századot.
– Ahogy említette, a koncert alatt vetített képek között menekültek is feltűntek: ez azt jelenti, hogy a jelenlegi válság során is zsebre vág minket a történelem?
– Remélem, hogy nem. Én szeretem azt az Európát, amelyben élünk, ezért aggódom érte. De ki képviseli most Európát? Csak a visegrádi négyek, mindenki más könnyedén túladna rajta. Mi azt mondjuk, ez a mi Európánk, és vigyázunk rá. Ez nem migránsellenesség. Arról van szó, hogy ha valaki jön hozzám, ott a csengő, csöngessen be, és ne dörömböljön, ne rúgja be az ajtót. Kérdezze meg, bejöhet-e, és mutassa meg a papírjait, hogy tudjuk, kivel van dolgunk. Én még a testvéri Romániába se mehetek át iratok nélkül; nekik miért lehet áttörni a kerítésen? És ha ezek után rosszallom a dolgot, rögtön migránsellenes leszek.
– A Borsnak azt nyilatkozta, ezer százalék, hogy a migránsok az összes nőt megerőszakolják. Ez alapján sem vádolhatják menekültellenességgel?
– Ezen már pontosítottam: nem ezer százalék, csak a fele. Ez persze egy költői túlzás volt, ami annyit jelentett, hogy nem jók a tapasztalataink. Azt érzem, hogy amit eddig kiharcoltunk a nők védelmében, annak hamarosan vége. És nem értem, ezt a csajok miért nem veszik észre. Mi persze még toleránsak vagyunk, nálunk nem gyújtottak fel egy menekülttábort sem, Németországban ez mindennapos esemény, még ha nem hallunk is róla azonnal. Ez vajon véletlen? Azt látjuk, hogy a menekültek folyamatosan a mobiltelefonjukat nyomogatják, beszélnek, interneteznek. Ha én kimegyek külföldre, állandóan azt nézem, mennyibe kerül a telefonálás, mennyi internetelérésem van még. Kíváncsi vagyok, ők milyen szolgáltatónál vannak, mert én is odaszerződöm. Ha ez egy átlagos magyar állampolgárnak eszébe juthat, akkor megkérdőjelezi a dolgokat, hogy itt valami nem stimmel. Hogy valamiről nem tud, és amiről nem tudunk, az félelmetes. Ez mindig így volt a történelem során. És a félelem csak akkor múlik el, ha megismerjük, amitől félünk. De akkor mutassák meg, magyarázzák el, beszéljünk nyíltan a dolgokról. Lehet, hogy a menekült egy ártatlan ember, akit be kell fogadnunk, de ezt egyelőre nem tudom eldönteni.
– Sokan azon a véleményen vannak, hogy a közel-keleti helyzetért Amerika és Európa a felelős, így vállalnunk kell a rossz politikai döntések következményeit, és be kell fogadnunk a háború elől menekülőket.
– Ezzel egyetértek. De hogy állapítom meg, hogy ki menekül a háború elől, ki jön haszonszerzésből, és kicsoda a terrorista? Nincs időnk kideríteni. A napokban egy kisgyerekről szedték le a robbanóövet Irakban. Engedjék meg nekem, hogy féljek és gyanakodjak, és megvédhessem a családomat és a nemzetemet.
– Komoly botrányt okozott a napokban az ’56-os emlékdal ügye is, amikor kiderült, hogy a dalszerző, Desmond Child egy saját korábbi szerzeményét adta el újra az államnak. Ön is szerepelt a dalban. Mi a véleménye a dologról?
– Nem elegáns a hatvanadik évfordulóba belepiszkítani. Ha ez a dal született, akkor ezzel ünnepeljünk. Az egészet sajnos Desmond Child rontotta el. A sajtótájékoztatón ugyanis azt mondta, Orbán Viktor kérte fel a dalszerzésre. És ahogy a miniszterelnök neve elhangzott, ennek a dalnak már esélye sem volt. Sikerült, ahogy sikerült, mégis egy világhírű zenész csinálta. És még valami: ha írok egy dalt húsz évvel ezelőtt, az attól még az én dalom, és azt csinálok vele, amit akarok. Ez nem lopás. A dal korábban egyetlen YouTube-videón hangzott fel egy egyetemi zenekar előadásában. Maradjunk tehát annyiban, hogy eddig nem is létezett.
– Mégis túl sok volt az ellentmondás a dal körül. Korábban azt állították, vadonatúj szerzeményről van szó, ami csak ötvenmillió forintba került, a dalszerző eközben azt nyilatkozta, hogy ő nem kért érte pénzt, aztán kiderült, még a szerződést sem kötötték meg.
– Hadd védjem meg akkor egy kicsit Desmond Childot! Felkérték, és erre eszébe jutott, hogy van ez a nóta, nem vitte semmire, most akkor végre csinál belőle egy új dalt, írtak rá egy magyar szöveget, és ez így nekünk tényleg új. A vadonatúj dalról mindenki azt gondolja, hogy öt perce született. De ez hülyeség. A fiókom nekem is tele van dalokkal. A Nyolc óra munkát sem magamnak, hanem a Magyar Rádió akkori főszerkesztőjének írtam, ő akart énekelni, hát megcsináltam. De amikor a feleségem meghallotta, azt mondta, ne adjam másnak, mert ez az én dalom lesz. Én persze nem akartam lakodalmas rockot énekelni, de nem vitázhattam, és ebből lett a legnagyobb slágerem. Egy zeneszerző pályáján sok minden van, amit nehéz követnie annak, aki nem ismeri a zeneipart. Ezért sem elegáns ítélkezni. Hogy mennyibe került, nem tudom. Az biztos, hogy én nem kaptam érte egy fillért sem.
– Azt mondta, a dal akkor bukott meg, amikor elhangzott Orbán Viktor neve. A múltkor a Quimbyt támadták, amiért fellépett Tusványoson. A zeneipar is ennyire átpolitizált?
– Borzasztó, hogy a Quimbyt a saját liberális testvérei támadták meg. Na ne már! Igenis legyen Quimby Tusványoson. Ha nem nyitunk minden irányba, a végén csak egy népnemzeti zenekar játszik majd ott, és ez kinek lesz jó? Gusztustalanok ezek a támadások. Ismerem persze jól ezt a gondolkodást, megkaptam sokszor: „Feró, te ezeknek játszol?” Ha engem Thürmer Gyuláék felhívnak, hogy szeretnék hallani a Nyolc óra munkát, akkor elmegyek és eljátszom. Ez erről szól.
– A zenészek között is jelen van a megosztottság?
– Mi ezen inkább csak nevetgélünk. Persze a zenei tábor ettől még ugyanúgy szanaszét van szakadva, és mindenki próbál igazodni a saját táborához.
– Korábban azt mondta, mostanában már óvatosabb a zászlólobogtatással. Van ilyen nemigazodási reflex önben?
– Van, persze. Ha nem kérik, ne lobogtasd a zászlót, mondd a saját dolgodat, azt is ugyanúgy félreértik. Valaki a múltkor azt mondta, hogy engem Orbán Viktor rontott meg migránsügyben. De hogy? Leszólt telefonon, hogy mondjam azt, amit mondok? Akármit csinálok, azt feltételezik, hogy parancsba kaptam. Ez a megértés teljes hiánya. Az internet szabadsága mára a gyűlölködés szabadságát jelenti. Bárki bármit mond, lehülyézik, és elküldik az anyjába. Közben meg a valódi problémáról nem beszél senki. Ez az igazi véleményterror. Aminek az a nagy hibája, hogy ha mondok valami hülyeséget, akkor azt felkapják, de a lényeg érintetlen marad.
– Bayer Zsolt elismerése miatt sorban adják vissza a lovagkeresztjüket a korábban kitüntetettek. Márciusban ön is megkapta a lovagkeresztet, visszaadja?
– Egy percig sem fordult meg bennem. Amit kaptunk, azt meg kell becsülni, örülök, hogy gondoltak rám egyáltalán. És hogy ki kap még rajtam kívül, nem érdekel. Egyébként jobb előre gondolkodni. Mondják azt, hogy ne haragudj, tőled nem kell semmi. De ha már átveszem, ne várjak az alkalmas pillanatra, hogy visszaadhassam. Ha megtiszteltetésnek éreztem, amikor kaptam, érezzem annak mindig, függetlenül attól, hogy kinek adták még oda. És különben is, mit adnék vissza, az csak egy dísz a lelkemen.
– És ha a kitüntetéseknél tartunk: sok rockzenész kapta már meg a Kossuth-díjat. Önnek nem hiányzik?
– Már egy ideje gondolkodom azon, hogy vajon hol lehet az én Kossuth-díjam? De komolyra fordítva a szót, túlzottan nem érdekel. Ha valaki úgy gondolta, hogy ad nekik, lelke rajta. Ha pedig a Kossuth-díjas rockzenészek elhiszik magukról, hogy valóban Kossuth-díjasok, akkor nagyon tévednek, maradjunk ennyiben. Ők sokszor minősítenek engem, én nem mondok rájuk semmit. Mert ki vagyok én? Egy egyszerű lovagkeresztes. És persze a díjakban is nyakig benne van a politika. Nálam a Kossuth-díj Latinovits Zoltánt jelenti. Ha nincs, aki olyan tehetséges, mint ő, ne adják át az elismerést. Igen ám, de ilyenkor jön a hatalom, és azt mondja, rendben, nem olyan jó, de azért dobjunk neki egy csontot, akkor nem ugat annyira. És itt hibáznak nagyot. A mostani is, a korábbiak is. De senki ne gondolja, hogy ez nekem fáj. Én jól megvagyok így, függetlenül. A szabadságomba minden belefér.
