Ahhoz, hogy a feltett kérdésekre választ adjunk, és a népművészet valódi jelentését megértsük, továbbélésének formáit, 21. századi lehetőségeit megismerjük, vissza kell mennünk az időben arra a pontra, amikor az ezt a kultúrát éltető hagyományos paraszti társadalom felbomlása, átalakulása megkezdődött. A több évszázadon át tartó, hosszú folyamat egyik legélesebb váltása a második világháború utánra tehető, amikor a hagyományos paraszti kultúra már megszűnőben volt. Innen kezdjük Péterfy Lászlóval beszélgetésünket.
– Amikor népművészetről beszélünk, mindig fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy valójában parasztművészetet, parasztkultúrát értünk rajta. A magyar paraszti világ felbomlása már a kapitalizmus megjelenésével megindult, de a második világháború után éles fordulatot vett, a kommunista-szocialista politikai rendszer nagyon meggyorsította a megszűnéséhez vezető folyamatokat, és nagyon keservessé tette a magyar paraszt életét. A világháború magyar katonáinak túlnyomó többségét a magyar parasztok adták, ők kerültek a frontra, majd fogságba, és tértek haza nagy nehézségek közepette egy új világba. Itthon a szocializmust építő évtizedekben földjüket elvették, szövetkezetekbe kényszerítették őket, az ellenszegülőket börtön várta. Szinte csoda, hogy a magyar parasztság egyáltalán átvészelte ezeket az évtizedeket, és megőrizte emlékeit, kultúráját.
Péterfy László szobrászművész – nem mellesleg az énekes Péterfy Bori és az író Péterfy Gergely édesapja – a székelyföldi Nyárádselyén született, ahol gyermekként a népművészettel természetes közegében ismerkedett meg, majd a kolozsvári képzőművészeti főiskolán festőnek tanult. Itt olyan tanárai voltak, mint a népművészeti kurzust vezető Kós Károly, vagy a népzenegyűjtőként is jelentős Jagamas János zeneszerző. Az egyetemi évek után Marosvásárhelyen már a népművészeti csoportok támogatásával és tanításával is foglalkozott.
1966-ban került Magyarországra, ahol a Népművelődési Intézet külső munkatársaként elsősorban a népi kézműves faragócsoportok megszervezését vállalta magára. Kitanulva a népi fa- és kőfaragás mesterségét művészetében maga is egyre inkább a szobrászat felé fordult. Ahogy az ő példája is mutatja, a népi kultúra iránti érdeklődés a városi értelmiség második világháború után felnőtté vált generációjában született meg a hatvanas években, párhuzamosan a táncházmozgalom kialakulásával, illetve attól elválaszthatatlanul. Amíg a táncosok útja a szervezettséggel az első néptáncegyüttesekhez vezetett, a tárgyalkotó népművészet népi iparművészet címen élt tovább. A sorozatban gyártott népies ajándéktárgyakat a népi iparművészeti bolthálózat révén értékesítették.
– Ezek a tárgyak persze csak bizonyos vonatkozásban tekinthetők népművészetnek – hangsúlyozza Péterfy László. Úgy fogalmaz: az eredeti funkciójuktól megfosztott, túldíszített tárgyak távol álltak az autentikus népművészettől. Sorolhatnánk a példákat: pálinkakínálók váltak a mosáshoz használt sulyokfákból, fali dísztányérokon éltek tovább a kapuk és a fejfák faragott motívumai, a szék ülőkéjére is látványos faragások kerültek, kényelmetlenné téve a rajta ülést.
– Ebben a folyamatban a népi díszítőművészettel foglalkozó néprajztudomány sem állt hivatása magaslatán, amikor a népművészetet iparművészetnek minősítette. Azok a népművészeti tárgyak, amelyeket a mindennapi használatra alakított ki az évszázados tapasztalat, önmagukban is szépek voltak, mert tökéletesen alkalmazkodtak az emberi kézhez, és olyan lecsiszolódott formákat örökítettek át, amelyek használatuknak minden szempontból megfeleltek. A tárgy szerepe és esztétikai értéke tehát egybe esett. Abban a pillanatban, amikor ettől eltér valaki, már problémák merülnek fel – mondja Péterfy László.
De mi a helyzet a motívumokkal? Ezeknek nem is olyan régen még világos jelentésük volt, olyannyira, hogy egy viselet hímzéseiből, egy leány guzsalyának faragásaiból az adott közösségben mindenki pontosan tudta az illető társadalmi státusát, állapotát, még azt is, hogy szívesen fogad-e udvarlót, vagy sem, a temetőben a faragott fejfákról pedig leolvasták az ott nyugvó ember teljes élettörténetét. Éppen úgy, ahogy a népdalszövegekben megjelenő képeknek, színeknek, virágoknak is konkrét jelentésük van, és fel nem cserélhetők. A tárgyak készítője talán nem is tudta, vagy nem tudta megfogalmazni, hogy bizonyos motívumokat miért farag arra a tárgyra. Ha megkérdezték, azt válaszolta: így volt szép, mert az apja, nagyapja is így csinálta. Ez a hagyomány.
Ugyanakkor a mai ember számára ezek már csak esztétikai funkcióval bíró díszítmények, így aki nem ismeri a jelentésüket, nem is tudja helyesen használni őket. Péterfy László arról beszél, hogy évekbe telt meggyőzni a formálódó népművészeti köröket és az embereket, hogy nem az a népművészet, amit a boltok kirakatában látnak, hanem az, ami a szakkönyvekben, múzeumokban látható, illetve amit – ha szerencséjük van – a padláson a saját nagyszüleik, dédszüleik holmijai között találnak. Hosszú időbe telt, amíg a mesterek átérezték: egy olyan örökség letéteményesei ők, amely a magyar műveltség és kultúra alapját jelenti, és amelyből sokat meríthet minden művészeti ág.
A szemléletváltás legfontosabb helyszíne talán Tokaj volt. A város akkoriban nemcsak a ma is népszerű írótábornak adott otthont, itt rendezte meg a Népművelődési Intézet is azt a kéthetes tábort, amelyen a díjat nyert fiatal népművészeket látta vendégül. 1974-ben a népművészeti táborozást nem csak az írótáborral rendezték egy időben, véletlenül egybeesett egy harmadikkal is, a rajztanárok nyári táborával, ahol számos olyan képzőművész is jelen volt, akik érdeklődtek a népművészet iránt.
– A találkozásokat nem kellett különösképpen megszervezni, a tokaji pincékben a borospohár mellett mindenki összegyűlt – emlékezik vissza Péterfy, és hozzáteszi: a beszélgetések során egységes szemlélet formálódott a népi kultúráról, ami magában hordozta a további fejlődés lehetőségét, az igényt, hogy mindez szervezett formában folytatódjon. Ez indította el a későbbi fejleményeket, ami elvezetett a Népművészeti Egyesület megszervezéséhez, majd az egyesület munkaprogramjában fontos helyen szereplő Mesterségek ünnepéhez.
Az 1982-ben alakult Népművészeti Egyesület első elnöke Péterfy László lett, és az ő javaslatára szervezték meg évekkel később, egész pontosan kereken harminc éve a budai Várban az első Mesterségek ünnepét. Akkor még a Tóth Árpád sétányon gyűlt össze hatvan-hetven mester, akik lerakták az alapokat: bár lehetett árusítani, a legfontosabb az volt, hogy aki kitelepül, hozza a műhelyét is, és mutassa be az alkotói folyamatokat, anyagokat, szerszámokat, technikákat. A Mesterségek ünnepe megszervezésében az egyesület mellett fontos szerepet játszottak a Népművelési Intézet munkatársai, legfőképpen Bánszky Pál és Borbély Jolán.
Mindez ma már történelem. A Mesterségek ünnepe a három évtized alatt hatalmas nemzetközi érdeklődést generáló, négynapos rendezvénnyé nőtte ki magát. Idén 800 mesteremberrel, 11 vendégországgal, 100 játszóházzal, több száz mesterségbemutatóval várták az érdeklődőket. A találkozó ma már a tárgyalkotó népművészet legfontosabb hazai fóruma, a szervező Népművészeti Egyesületek Szövetsége pedig több mint félszáz kisebb népművészeti egyesületet tömörít szerte a Kárpát-medencéből.
A budai Várban a kézműves seregszemlén idén a játékra fókuszáltak, és a népi játékok mellett a játékos tanulásra is nagy súlyt fektettek: a legtöbbjüket valamilyen formában ki is lehetett próbálni. A játék tematikus kiemelését az évről évre növekvő igény aktuálissá tette, a különböző játszóházak, műhelyfoglalkozások, gyermekprogramok minden esztendőben a rendezvény leglátogatottabb helyszínei voltak, a régi korok kreatív játékait pedig egyre inkább kezdi felfedezni magának egy jól érzékelhető társadalmi réteg. A Mesterségek ünnepén idén mintegy 60 ezren vettek részt.
Fohász a mesterségekért címmel kiállítás nyílik pénteken a Pesti Vigadóban a Magyar Művészet Akadémia támogatásával, ami lehetőséget ad annak a négy iskolának is a bemutatkozásra, amelyikben kézműves-oktatás folyik – tudtuk meg Kékedi Lászlótól, a szervezet tagjától, aki amellett, hogy fafaragó, Kisgyőr polgármestere is. – Nem látom annyira tragikusnak a helyzetet, ha végig megyünk a Mesterségek Ünnepén – mondta kérdésünkre, amely a mesterek 21. századi kihívásaira vonatkozik. Mint fogalmaz, a népi kézművességnek nagy nehézsége, hogy nincs még megoldva a felsőfokig ívelő oktatása, ugyanakkor hangsúlyozza: a népművészet jövője nemcsak az iskolákon, hanem a szülőkön is múlik. Azok a gyerekek, akiket kicsi koruktól kezdve ilyen jellegű tárgyak, viseletek, játékok vesznek körül, egészen másképp viszonyulnak majd a világhoz, a saját hagyományaikhoz – tette hozzá.
A tárnoki grafikus és bútorfestő Ament Éva arról beszélt, hogy manapság a kézművességből nagyon nehéz megélni, sokan hagyják el a pályát olyanok, akik egyébként művészetükkel értéket teremtettek. Ő maga is több lábon áll, alsó tagozatosoknak technika óra keretében tanítja a kézművességet. – Élményalapú oktatással, játszva tanítva igyekszem egymásra építeni a néprajzi és technikai tudást. Az én tanítványaimnak negyedik év végére tele a tarisznyája kézi készítésű házi áldással, füveskönyvvel, népi társasjátékkal, és eközben a gyerekek különböző technikákat tanulnak meg – fogalmazott kapunknak, hangsúlyozva, hogy ő a játszva tanulásban hisz. A Mesterségek Ünnepére babaházai és babajátékai mellett egy saját készítésű, gazdagon díszített „Pandúros\" játékkal érkezett, ami a malomhoz hasonló elven működik. Ennek egyébként létezik egy olyan változata is, amelyet a játékosok úgy játszanak, hogy ők maguk a figurák, és a pályát krétával festik a földre, ezt is ki lehetett próbálni a rendezvényen. Ament Éva elmondta: Európában egyedülálló a magyar kézművesség, ugyanakkor más országokban a mesterek sokkal nagyobb adókedvezményeket kapnak. Magyarországon egy kézműves mester adózás szempontjából ugyanabba a kategóriába tartozik, mint egy gyáros vagy egy kereskedő. – Adókedvezményekkel lehetne vonzóbbá tenni a kézműves pályát nálunk is – véli. (K. E. V.)
