Maradt bőven energia a The Cure-ban

Negyedszerre látogatott Magyarországra Anglia egyik legnevesebb alternatív zenekara: jutott is, maradt is.

Zimon András
2016. 10. 28. 17:24
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A koncert és a hozzá kapcsolódó turné apropóját kivételesen nem egy új lemez megjelenése adta, hanem sokkal inkább a frontember, Robert Smith megalomániája. Hiszen ki indul 57 évesen egy 40 éve alapított zenekarral világ körüli turnéra – hogy minden este lenyomjon három (!) órát a színpadon –, ha nem egy zenei megszállott. De a The Cure-tól ezt már megszokhattuk.

Egyébként pedig van miből válogatniuk, példás életmű áll a csapat mögött. The Cure-rajongóként pedig már napok óta a banda lemezeit hallgattam, és fejben össze is állítottam egy tökéletes dallistát az estére, a hideg zuhany persze akkor ért, amikor a fotósárokból megláttam a tényleges listát. Na, onnan már tudtam, hogy egészen mást fogok kapni, mint amit vártam.

A közel háromórás szerdai koncertre nagyjából tízezren gyűltek össze a Papp László Budapest Sportarénában. A zenekar ahhoz képest, hogy a tagjai nem tinédzserek, nagyon energikus volt, és sokszor elgondolkodtam, hogy Smith-ék miként bírják a napi három órát a színpadon. Negyedórás csúszással kezdtek, ami miatt sajnos egy komplett blokk kiesett az általam látott dallistából.

De ne fanyalogjunk – elég, ha én teszem –, mert természetesen az összes nagy sláger elhangzott, a felvezető részben játszották egyebek között a Night Like Thist, az In Beetween Dayst és természetesen a ’89-es Disintegration legnagyobb slágereit: a Fascination Streetet, a Pictures of You-t és a Lullabyt is. A blokk végét a személyes kedvenc Pornography One Hundred Years és a The Top Give Me It zárta. Egészen elképesztő volt hallani ezeket a dalokat, s látni, hogy mennyi energia maradt még mára is ebben a zenekarban.

A színpadon a térdre eresztett basszusgitárjával fel-alá rohangáló Simon Gallup tökéletes összhangban hozta az alapokat Jason Cooper dobossal, a Bowie egykori csapatából megismert gitáros, Reeves Gabrels és a billentyűs Roger O’Donnell pedig csendesen, rezzenéstelen arccal tette a dolgát.

A ráadásból kiemelném az M-et, a Play for Todayt és a Forestet is, de aztán az akusztikus és elektromos gitárokat vegyesen használó Smith-nek nem a legerősebb alkotásai csendültek fel. Kimaradt a csak kislemezen vagy válogatáslemezen megjelent Charlotte Sometimes ésa korai éveket tökéletesen megidéző Primary is.

Egyébként már a Why Can’t I Be You záró taktusai alatt vegyesek voltak az érzéseim a koncert kapcsán: a remek hangulatot és a profi megszólalást mindenképpen kiemelném, az elmúlt évek alatt joviális nagybácsivá cseperedett Robert Smith alakváltozása sem gyengített semmit a produkción, de az elhangzott dalokkal kapcsolatban maradt némi hiányérzetem.

Abban biztos vagyok, hogy nem utoljára láttuk a The Cure-t, talán majd egy újabb találkozás alkalmával eljátsszák azt is, ami most kimaradt: én most ezt a békát még valahogy lenyelem, aztán egy egész underground-nemzedék nevében köszönöm a The Cure-nak a felejthetetlen csütörtök estét.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.