A koncert és a hozzá kapcsolódó turné apropóját kivételesen nem egy új lemez megjelenése adta, hanem sokkal inkább a frontember, Robert Smith megalomániája. Hiszen ki indul 57 évesen egy 40 éve alapított zenekarral világ körüli turnéra – hogy minden este lenyomjon három (!) órát a színpadon –, ha nem egy zenei megszállott. De a The Cure-tól ezt már megszokhattuk.
Egyébként pedig van miből válogatniuk, példás életmű áll a csapat mögött. The Cure-rajongóként pedig már napok óta a banda lemezeit hallgattam, és fejben össze is állítottam egy tökéletes dallistát az estére, a hideg zuhany persze akkor ért, amikor a fotósárokból megláttam a tényleges listát. Na, onnan már tudtam, hogy egészen mást fogok kapni, mint amit vártam.
A közel háromórás szerdai koncertre nagyjából tízezren gyűltek össze a Papp László Budapest Sportarénában. A zenekar ahhoz képest, hogy a tagjai nem tinédzserek, nagyon energikus volt, és sokszor elgondolkodtam, hogy Smith-ék miként bírják a napi három órát a színpadon. Negyedórás csúszással kezdtek, ami miatt sajnos egy komplett blokk kiesett az általam látott dallistából.
De ne fanyalogjunk – elég, ha én teszem –, mert természetesen az összes nagy sláger elhangzott, a felvezető részben játszották egyebek között a Night Like Thist, az In Beetween Dayst és természetesen a ’89-es Disintegration legnagyobb slágereit: a Fascination Streetet, a Pictures of You-t és a Lullabyt is. A blokk végét a személyes kedvenc Pornography One Hundred Years és a The Top Give Me It zárta. Egészen elképesztő volt hallani ezeket a dalokat, s látni, hogy mennyi energia maradt még mára is ebben a zenekarban.
A színpadon a térdre eresztett basszusgitárjával fel-alá rohangáló Simon Gallup tökéletes összhangban hozta az alapokat Jason Cooper dobossal, a Bowie egykori csapatából megismert gitáros, Reeves Gabrels és a billentyűs Roger O’Donnell pedig csendesen, rezzenéstelen arccal tette a dolgát.
A ráadásból kiemelném az M-et, a Play for Todayt és a Forestet is, de aztán az akusztikus és elektromos gitárokat vegyesen használó Smith-nek nem a legerősebb alkotásai csendültek fel. Kimaradt a csak kislemezen vagy válogatáslemezen megjelent Charlotte Sometimes ésa korai éveket tökéletesen megidéző Primary is.
Egyébként már a Why Can’t I Be You záró taktusai alatt vegyesek voltak az érzéseim a koncert kapcsán: a remek hangulatot és a profi megszólalást mindenképpen kiemelném, az elmúlt évek alatt joviális nagybácsivá cseperedett Robert Smith alakváltozása sem gyengített semmit a produkción, de az elhangzott dalokkal kapcsolatban maradt némi hiányérzetem.
Abban biztos vagyok, hogy nem utoljára láttuk a The Cure-t, talán majd egy újabb találkozás alkalmával eljátsszák azt is, ami most kimaradt: én most ezt a békát még valahogy lenyelem, aztán egy egész underground-nemzedék nevében köszönöm a The Cure-nak a felejthetetlen csütörtök estét.
