Nem volt könnyű dolga Michal Znanieckinek, amikor a Székely fonó színrevitelére felkérték, és elsőként kapott lehetőséget ennek a kifejezetten magyar darabnak a nemzetközi színtéren való feldolgozására. Elhangzott ugyan, hogy ki kell szabadítani a kalitkából a művet, és hogy ebben komoly segítség lehet egy, a magyar tradíciókat nem ismerő, így a mondanivalót könnyebben az általános emberi létre adaptáló rendező, de abban is biztos vagyok, hogy a Székely fonó így is nehezen jár majd be akkora utat a nagyvilágban, mint például Bartók színpadi művei, amelyek nem ennyire direkt módon kötődnek a magyar néphagyományhoz.
Erről pedig nem Znaniecki tehet. Ő a tőle telhető maximumot hozta: sikerrel találta meg az európai néphagyományok közös nevezőjét, döbbenetes erejű például a halott mosdatása, ravatalozása, siratása, a Bolha falusi alakoskodókat ábrázoló megjelenítése a koporsóval, ahogy jelmeztervezője, Magdalena Dabrowska is azt a vizuális világot hozta létre, amelyikbe bármelyik nemzet fia bele tudja látni a saját falusi emlékeit, vagy ha mást nem, legalább a nagyszülei életét. Az olasz díszlettervező, Luigi Scoglio jól működő látványvilágot teremtett a családi fotót vagy festményt idéző képkerettel, amelyből a cselekmény elindul, majd kilép, időnként visszalép, és amely tökéletes záróvonal a túlvilág és a földi lét, illetve az emlékek és a valóság határán. Juhász Zsolt koreográfiái viszont igazi magyaros ízt adnak az előadásnak.
Kocsár Balázs karmester egyetlen drámai zeneívre felfűzött zenét ígért, és teljesítette is. Bár a Székely fonó semmilyen értelemben nem tekinthető operának, ahogy Kodály maga sem nevezte annak, jó kezekben mégis kellő dramaturgiai funkciót hordoz a partitúra ahhoz, hogy zeneileg is egységes, összefüggő történetnek érezzük a népdalok sorát. A Székely fonó a népdalt magát kívánta az operaszínpadra emelni, ezért az énekelt dallamokba és a szövegekbe nem nyúlt bele Kodály, csak a kísérettel variált. Ezek a népdalok gyönyörűek, értékesek, és – részben éppen Kodálynak köszönhetően – közismertek is, hiszen az általános iskolai ének-zene oktatás alapját képezik. Ebben a formában egy magyar embernek mindenképp mást mondanak majd, mint azoknak, akiknek egész más a zenei anyanyelvük. A lengyel rendező adaptációja egyébként különleges Előhangot kapott, tulajdonképpen egy zenetörténeti előadást, amelyben Pál István „Szalonna” és Bandája szólaltat meg néhányat a később elhangzó mű népdalai közül, eredeti kísérettel, és amelynek végén az „A csitári hegyek alatt” kezdetű népdallal meg is énekeltetik a közönséget.
Rost Andrea lenyűgözően szépen énekli a Fiatal leány szerepét, az ő énekét hallgatva értjük meg igazán, miért is olyan fontos, hogy a Székely fonóban elsőrangú, a magyar népzenét is értő énekeseket halljunk. Ki kell még emelni a szereposztásból Gál Erikát, aki egészen drámai módon jeleníti meg a Háziasszonyt, különösen hiteles karakterszerepet hallunk Ulbrich Andreától a legény anyjaként a Csudamalom-balladában, az énekkar pedig minden várakozást felülmúlt letisztult, igazi kodályi kórushangzásával.
(Kodály Zoltán: Székely fonó. Premier. Magyar Állami Operaház, október 1.)
