Tolcsvay László: A nőknek több veszítenivalójuk van

„Mit érezhet az anya, ha elesik a fia egy háborúban?” Huszonöt éve mutatták be a Mária evangéliumát.

– Nemcsak a nagyzenekari élő előadás újdonság, de az operaénekesek is. Ez mennyit változtat az összhatáson?
– Magam is kíváncsian várom, hogy az operaénekesek milyen színeket hoznak a darabba. Ez a mű nagyon komoly felkészültséget kíván az énekesektől, de nem követel stílust. Éppen ezért működhet bármilyen műfajból érkező énekessel. Az ősbemutatón Sáfár Mónika volt Mária, és az alakítása olyan hatású volt, mintha rá írtam volna a szerepet, egészen összeforrt vele. Most Miksch Adrienn énekli, aki egyszerre drámai és lírai, úgyhogy nagy reményekkel állok elébe. Nyáry Zoltánt, aki Jézust énekli, ismerem, Haja Zsoltot még csak felvételről hallottam, és ő János apostolként kulcsfigurája lesz az előadásnak. János szerepe nagyon komplikált, prózát is mond, énekel is, és az sem mellékes, hogy a dramaturgia szerint az ő fejében játszódik le ez az egész történet, ő meséli el Mária alakjára fókuszálva az evangéliumot. Azt tudjuk a Bibliából, hogy mi történt Jézussal, de azt, hogy mit érzett, mit gondolt Mária, csak sejthetjük. Ezt századokon át mindig a művészek tették hozzá, gondoljunk csak a képzőművészek piétáira. Ugyanakkor továbblépve itt rögtön adódik a kérdés, hogy mit érezhet, mit gondolhat az az anya, akinek elesik a fia egy mostani háborúban, vagy akinek tragédia történt a gyermekével. Ezzel az érzéssel mi, férfiak biztos nem törődünk olyan szinten, mint a nők. A nőknek sokkal több veszítenivalójuk van, ezáltal sokkal mélyebbek is az érzéseik.

– A hatvanas évek nagy nemzedékének hatása ma is óriási, és ez elsősorban az egyéniségeknek köszönhető. Most egyéniségek helyett inkább trendek vannak. Ez annak a következménye, hogy a szakma egyre inkább piacorientált?
– Biztos benne van ez is, és az is, hogy a másolás kényszere egyre jobban áthatja a világot. Akkoriban mindenki egyéni hanggal állt elő, és eredeti volt. Sosem hallottunk azelőtt olyat, mint a Zeppelin, a Beatles, az Illés vagy a Tolcsvay Trió. Biztos benne volt a háború után született első nemzedék világmegváltó vagy felforgató szelleme is. Ma azt látom, hogy a fiatalok nagyon tehetségesek, hihetetlen virtuozitással és zenei felkészültséggel érkeznek a szakmába, mégis sokkal nehezebben bújik elő az egyéniség. Bekerülnek a médiavilágba, legyen az lemezkiadó vagy televízió, rögtön megjelenik egyfajta uniformizálási kényszer, „a producerek mindent jobban tudnak” jelszó, pedig nem tudnak mást, csak „producelni”. Nagyon érdekes, hogy Andy Warhol egész művészetét áthatotta – és akkor még csak a hatvanas években voltunk – az, amit felfedezett Amerikában: a kópia hatalma. Ott vannak például a Marilyn Monroe képei. Most a világ a másolatok korát éli, és nem csak a művészetben. A számítógép, a digitális lehetőségek sora ezt nagymértékben felgyorsította. Innen nézve talán az látszik, hogy a hatvanas években mindenkinek hosszú haja volt, és trapéznadrágban járt, és talán úgy is tűnik, hogy egymás konkurenciái voltunk, valójában pedig nagyon is élveztük, hogy mindenki másféle zenét játszott, hallgattuk, figyeltük egymást, örültünk egymásnak, és nem akartuk a másik sikerreceptjét lemásolni.

– Ma is sok a tehetség, egy sem akar kitörni?
– Ma már ezt a zenét is tanítják, az interneten meg lehet találni a virtuóz gitárleckéket. Nagyon nagy lett a felhozatal, nehezebb is kitűnni a tömegből, ugyanakkor én mégis erre buzdítanám a fiatalokat. Amikor együtt muzsikáltam nálam fiatalabb, nagyszerű zenészekkel, megmutogatták a legújabb otthoni munkájukat, és azok mindig fergetegesen jók voltak. Aztán megjelent a lemezük, és a végeredmény ugyanolyan uniformizált lett, mint bármelyik másik zenész bármelyik másik dala, mert a kiadó beleszólt. Mindig akkor van baj, amikor nem az alkotó belső művészi indíttatása érvényesül, hanem egy üzleti modellben gondolkodó kívülálló racionalitása. Ez hátramenet.

– Manapság például az is egyfajta íratlan szabály, hány perces, milyen felépítésű lehet egy szám, ha valaki azt szeretné, hogy a rádiók is játsszák.
– Így van, és ez alapján például a Pink Floyd sosem lenne ismert. Az automatizálás a zenében nem vezet előre. A rock annak idején hasonló hatású volt, mint a reneszánsz, az élet rengeteg területén indított el lavinaszerű fejlődést. A műfaj kikövetelte magának az elektronikai fejlesztéseket is, a hangosítást, az elektronikus hangszereket, a technikai felkészültséget, és még hosszan sorolhatnánk. Amikor a Beatles elment Amerikába, és egy stadionban lépett fel, a közönség nem is hallotta, hogy mit játszik, mert akkoriban még nem volt olyan szinten a technika, hogy ekkora térben normálisan ki tudták volna őket hangosítani. Ehhez képest ma milyen komoly szinten jár már a hangosítás egy kisebb koncerten is? És hol járnak a hangszerek? Annak idején mi magunk alakítottuk át a gitárokat. Nem azt mondom, hogy menjünk vissza a kezdetekhez, vagy hogy haszontalan az a fejlődés, hogy ma számítógéppel annyi mindent meg lehet csinálni. Ugyanakkor az, hogy mindent készen kap az ember, megfosztja őt a felfedezés gyönyörétől, amelyből a mi művészetünk táplálkozott. Az uniformizálás kezdete a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekre tehető, és egyenes arányban állt a technikai lehetőségek fejlődésével.

– Min dolgozik mostanában?
– A Mária evangéliuma úgy leköti minden energiámat, hogy egy időre felfüggesztettem az aktuális munkámat: a már bemutatott, de még nem rögzített Rákóczi-fantázia című szabad műből készítünk lemezfelvételt. Új művön konkrétan még nem dolgozom, de egy fontos gondolat már jár a fejemben, csak még azt nem tudom, hogy pontosan mit is szeretnék belőle írni: egy látványelemekkel kiegészített koncertet, vagy színpadi művet, esetleg csupán zenét. Érdekes, de amikor szavakkal már nem tudom magam kifejezni, a baletthez nyúlok: ilyen volt a Bábel, amelyet az első szabad országgyűlési választás körüli közéleti hangzavar hozott ki belőlem.