– Huszonöt éve írta a Mária evangéliumát, de a mű népszerűsége azóta is töretlen.
– Sosem követtem a divatot, mindig a belső érzéseim után mentem. A színpadi műveim közül valóban a Mária a legspeciálisabb, mert csak magunknak írtuk Müller Péterrel, nem volt semmiféle megrendelés. Felmerült ugyan egy lehetőség, 26-27 évvel ezelőtt, arról volt szó, hogy Vácott felállítanának egy szabadtéri színpadot, és ha írunk egy oda illő művet, akkor esetleg bemutatják ott. Ma már tudom, hogy ez csak a gyújtószál volt, a mai napig nem épült fel az a szabadtéri színpad. Arra viszont jó volt, hogy elindítson bennünket. Müller Péter talált rá a témára, akkor már régóta foglalkozott a gondolattal, hogy a női lélekről ír egy művet, és ő vetette fel, hogy mi lenne, ha ez Mária életéről szólna. Írt egy két-három oldalas szüzsét, és engem annyira magával ragadott az egész, hogy azonnal nekiláttam.
– A darab a formáját tekintve teljesen átkomponált mű, ezt a téma súlya hozta magával?
– Nem is lehetett volna másképp megírni, ez egy összefüggő zene. A jelenet, dal, jelenet, dal váltakozása idegen lett volna a darabtól. Talán azért is nehezen sorolható be kategóriákba, mert amikor írtam, végtelen szabadsággal álltam hozzá. Nem volt semmiféle kényszer bennem. Amikor rendelésre írok, sokszor tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy kik fogják énekelni, és azt is figyelembe veszem. Itt ez sem befolyásolt.
– Huszonöt év alatt egyszer sem alakította át, most viszont élő zenével halljuk. Más lesz?
– Csak abban az értelemben igen, hogy most élő zene szól. Nem változtattam rajta. Annak idején a Madách Színház fogadta be a darabot, és ott akkoriban minden úgynevezett fél-playbackről ment, még a Macskák is. Miután ehhez a hangfelvételt a zenész barátaimmal rögzítettem, és mi egymásnak sosem írunk kottát, teljes partitúrát nem is készítettem akkor belőle. Ahogy haladt a felvétel előre, elkészült a fúvószenekari stimm, aztán a vonószenekari, majd az ütős, de mivel az utóbbit is az Amadinda játszotta, ott sem volt minden előre rögzítve, úgy is mondhatnám, hogy hagytam teret az egyéni hozzátételekhez. Persze a kórus- és az énekszólamokat már akkor is kottából énekelték. Aztán gyakorlatilag mostanáig erről a bizonyos felvételről ment minden előadás, de két évvel ezelőtt úgy adódott, hogy volt egy kis szabadidőm, és akkor elhatároztam, hogy megírom a rendes partitúráját is a darabnak, ahogy egyébként a többi művemnek is megírtam. Mintha megéreztem volna, hogy szükség lesz rá. Általában ha valamivel elkészülök, mintha meghallanák az éterben. Először Brnóból jelentkezett egy fiatal cseh rendező, hogy szeretnék előadni a Máriát élő zenekarral. Szlovákiában 1992-ben volt egy nagy sikerű előadás, lefordították szlovákra, és azóta kultikus darabbá vált arrafelé, minden húsvétkor ez az ünnepi műsor a televízióban. Brnóban viszont egy kisebb, tizenhét tagú színházi zenekar állt csak rendelkezésre, úgyhogy amint elkészültem a nagyzenekaros partitúrával, egy cseh kolléga rögtön áthangszerelte az ottani zenekarra, és úgy is remekül szólt. Nagyzenekarral most szólal meg először, és én is most szembesülök majd ennek a hatásával.
– Nemcsak a nagyzenekari élő előadás újdonság, de az operaénekesek is. Ez mennyit változtat az összhatáson?
– Magam is kíváncsian várom, hogy az operaénekesek milyen színeket hoznak a darabba. Ez a mű nagyon komoly felkészültséget kíván az énekesektől, de nem követel stílust. Éppen ezért működhet bármilyen műfajból érkező énekessel. Az ősbemutatón Sáfár Mónika volt Mária, és az alakítása olyan hatású volt, mintha rá írtam volna a szerepet, egészen összeforrt vele. Most Miksch Adrienn énekli, aki egyszerre drámai és lírai, úgyhogy nagy reményekkel állok elébe. Nyáry Zoltánt, aki Jézust énekli, ismerem, Haja Zsoltot még csak felvételről hallottam, és ő János apostolként kulcsfigurája lesz az előadásnak. János szerepe nagyon komplikált, prózát is mond, énekel is, és az sem mellékes, hogy a dramaturgia szerint az ő fejében játszódik le ez az egész történet, ő meséli el Mária alakjára fókuszálva az evangéliumot. Azt tudjuk a Bibliából, hogy mi történt Jézussal, de azt, hogy mit érzett, mit gondolt Mária, csak sejthetjük. Ezt századokon át mindig a művészek tették hozzá, gondoljunk csak a képzőművészek piétáira. Ugyanakkor továbblépve itt rögtön adódik a kérdés, hogy mit érezhet, mit gondolhat az az anya, akinek elesik a fia egy mostani háborúban, vagy akinek tragédia történt a gyermekével. Ezzel az érzéssel mi, férfiak biztos nem törődünk olyan szinten, mint a nők. A nőknek sokkal több veszítenivalójuk van, ezáltal sokkal mélyebbek is az érzéseik.
– A hatvanas évek nagy nemzedékének hatása ma is óriási, és ez elsősorban az egyéniségeknek köszönhető. Most egyéniségek helyett inkább trendek vannak. Ez annak a következménye, hogy a szakma egyre inkább piacorientált?
– Biztos benne van ez is, és az is, hogy a másolás kényszere egyre jobban áthatja a világot. Akkoriban mindenki egyéni hanggal állt elő, és eredeti volt. Sosem hallottunk azelőtt olyat, mint a Zeppelin, a Beatles, az Illés vagy a Tolcsvay Trió. Biztos benne volt a háború után született első nemzedék világmegváltó vagy felforgató szelleme is. Ma azt látom, hogy a fiatalok nagyon tehetségesek, hihetetlen virtuozitással és zenei felkészültséggel érkeznek a szakmába, mégis sokkal nehezebben bújik elő az egyéniség. Bekerülnek a médiavilágba, legyen az lemezkiadó vagy televízió, rögtön megjelenik egyfajta uniformizálási kényszer, „a producerek mindent jobban tudnak” jelszó, pedig nem tudnak mást, csak „producelni”. Nagyon érdekes, hogy Andy Warhol egész művészetét áthatotta – és akkor még csak a hatvanas években voltunk – az, amit felfedezett Amerikában: a kópia hatalma. Ott vannak például a Marilyn Monroe képei. Most a világ a másolatok korát éli, és nem csak a művészetben. A számítógép, a digitális lehetőségek sora ezt nagymértékben felgyorsította. Innen nézve talán az látszik, hogy a hatvanas években mindenkinek hosszú haja volt, és trapéznadrágban járt, és talán úgy is tűnik, hogy egymás konkurenciái voltunk, valójában pedig nagyon is élveztük, hogy mindenki másféle zenét játszott, hallgattuk, figyeltük egymást, örültünk egymásnak, és nem akartuk a másik sikerreceptjét lemásolni.
– Ma is sok a tehetség, egy sem akar kitörni?
– Ma már ezt a zenét is tanítják, az interneten meg lehet találni a virtuóz gitárleckéket. Nagyon nagy lett a felhozatal, nehezebb is kitűnni a tömegből, ugyanakkor én mégis erre buzdítanám a fiatalokat. Amikor együtt muzsikáltam nálam fiatalabb, nagyszerű zenészekkel, megmutogatták a legújabb otthoni munkájukat, és azok mindig fergetegesen jók voltak. Aztán megjelent a lemezük, és a végeredmény ugyanolyan uniformizált lett, mint bármelyik másik zenész bármelyik másik dala, mert a kiadó beleszólt. Mindig akkor van baj, amikor nem az alkotó belső művészi indíttatása érvényesül, hanem egy üzleti modellben gondolkodó kívülálló racionalitása. Ez hátramenet.
– Manapság például az is egyfajta íratlan szabály, hány perces, milyen felépítésű lehet egy szám, ha valaki azt szeretné, hogy a rádiók is játsszák.
– Így van, és ez alapján például a Pink Floyd sosem lenne ismert. Az automatizálás a zenében nem vezet előre. A rock annak idején hasonló hatású volt, mint a reneszánsz, az élet rengeteg területén indított el lavinaszerű fejlődést. A műfaj kikövetelte magának az elektronikai fejlesztéseket is, a hangosítást, az elektronikus hangszereket, a technikai felkészültséget, és még hosszan sorolhatnánk. Amikor a Beatles elment Amerikába, és egy stadionban lépett fel, a közönség nem is hallotta, hogy mit játszik, mert akkoriban még nem volt olyan szinten a technika, hogy ekkora térben normálisan ki tudták volna őket hangosítani. Ehhez képest ma milyen komoly szinten jár már a hangosítás egy kisebb koncerten is? És hol járnak a hangszerek? Annak idején mi magunk alakítottuk át a gitárokat. Nem azt mondom, hogy menjünk vissza a kezdetekhez, vagy hogy haszontalan az a fejlődés, hogy ma számítógéppel annyi mindent meg lehet csinálni. Ugyanakkor az, hogy mindent készen kap az ember, megfosztja őt a felfedezés gyönyörétől, amelyből a mi művészetünk táplálkozott. Az uniformizálás kezdete a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekre tehető, és egyenes arányban állt a technikai lehetőségek fejlődésével.
– Min dolgozik mostanában?
– A Mária evangéliuma úgy leköti minden energiámat, hogy egy időre felfüggesztettem az aktuális munkámat: a már bemutatott, de még nem rögzített Rákóczi-fantázia című szabad műből készítünk lemezfelvételt. Új művön konkrétan még nem dolgozom, de egy fontos gondolat már jár a fejemben, csak még azt nem tudom, hogy pontosan mit is szeretnék belőle írni: egy látványelemekkel kiegészített koncertet, vagy színpadi művet, esetleg csupán zenét. Érdekes, de amikor szavakkal már nem tudom magam kifejezni, a baletthez nyúlok: ilyen volt a Bábel, amelyet az első szabad országgyűlési választás körüli közéleti hangzavar hozott ki belőlem.
