Hamupipőke mostohája, a gonosz operaházi igazgató édeslányait, a nagyképű és tehetségtelen primadonnákat futtatja, ám a költőherceg versére csak egyetlen dallam illik: Hamupipőkéé, a padlásra felzavart zeneszerzőé. Dióhéjban így foglalható össze az új Hamupipőke operának a története, amelynek december 29-én, a magyar huszártábornok, Hadik András gróf egykori bécsi palotájában, a mintegy kétszáz fős publikumot befogadni tudó Casino Baumgartenben lesz a német nyelvű ősbemutatója. A kétórás mű szerzője egy tizenegy éves angol kislány, Alma Deutscher, aki már két hete próbál az énekesekkel, muzsikusokkal az osztrák fővárosban, s akit tárt karokkal fogadnak nemcsak itt, hanem bárhol a világon: ugyanis jegyzett hegedű- és zongoraművész is, olyan karmesterek pártfogoltja, mint Daniel Barenboim, Zubin Mehta vagy Sir Simon Rattle. Persze a muzsikusok sem taszították ki maguk közül, többek között a világhírű német hegedűművész, Anne-Sophie Mutter is szárnyai alá vette. A neves angol művészeti menedzser, Martin Campbell-White pedig – aki Sir Simon Rattle és Sir Andrew Davis karrierjén is sokat lendített –, bár nyugalomba vonult, ingyen vállalta, hogy az angol kislány zenei útját egyengeti.
Alma Deutscher Janie Steen és az izraeli nyelvész, Guy Deutscher lányaként Oxfordban született, s már egészen korán meghatározta saját sorsának alakulását, amikor kétéves korában felmászott a zongoraszékre, és egyujjas technikával tökéletesen lejátszott dallamokat. Két évvel később már Händelt abszolválta, persze tíz ujjal. Ez a játék azonban nem elégítette ki teljesen a kíváncsiságát, így harmadik születésnapjára nem Barbie-t, hanem hegedűt kért ajándékba, mintha már tudta volna, hogy nem árt, ha egy zeneszerző legalább két hangszeres. E törekvésében persze szerepet játszhatott az is, hogy háromévesen egészen elbűvölte Richard Strauss egyik altatódala, mondván, még sosem hallott annál szebbet. Egy hosszabb improvizációs időszaka után hatévesen írta első tiszta kompozícióját, egy zongoraszonátát, és hétéves volt, mikor első rövidebb operája, Az álomseprő megszületett Neil Gaiman sci-fi író azonos című novellájától inspirálódva. A „végzet” ekkor kopogtatott a YouTube-on a népszerű angol humorista, színész és író, Stephen Fry képében, aki nagy nézettségű videocsatornáján világgá kürtölte: Londontól délre, egy Dorking nevű kisvárosban lakik egy csodagyerek, aki feltehetően az új Mozart. A harmincperces művet az Izraeli Filharmonikusok és az Angol Nemzeti Operaház is bemutatta, és Stephen Frynak is köszönhetően az akkor nyolcéves szerzőt már a kis Mozartként ünnepelték.
A Mozarttal való összehasonlítást persze azóta sem tudja elkerülni: a német hetilap, a Die Zeit – amely csak idén három terjedelmes cikkben mutatta be a kis művészt – például úgy fogalmazott a Hamupipőke kapcsán: kétszázötven éve nem fordult elő olyan, hogy ilyen fiatal szerző operáját színre vitték volna. Az állításban persze van egy apró tévedés: kamarazenekarral – igaz, nem német nyelven – Deutscher Hamupipőkéjét már egyszer bemutatták Izraelben. Ami Mozartot illeti: Deutscher újklasszikus – többnyire szomorú hangvételű – dallamai idézik a nagy elődöt, akárcsak a bécsi klasszika más nagyjait vagy a romantika olyan zeneszerzőit, mint Csajkovszkij. A Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, Sir Simon Rattle játékosan meg is dorgálta már amiatt, hogy nem nyitott a kortárs komolyzenére, mindenesetre az édesapa és az impresszárió azon van, hogy Almából ne váljék csodagyerekrobot.
Ez a veszély – legalábbis a róla készült riportfilmek, cikkek szerint – nem is fenyegeti. A fesztelenül, közvetlenül, mesterkéltség nélkül viselkedő kis muzsikus a jelek szerint megmaradt gyermeknek: félig a zene, félig a fantázia világában él. Nincs mobiltelefonja, kifejezetten nem szereti a popzenét, fogalma sincs, ki Justin Bieber, ám Newton írásait olvassa, s betéve tudja a nagy zeneszerzők életrajzát. Ugyanakkor készpénznek veszi René Féret 2010-es, fiktív életrajzra épülő filmjét, a Nannerl, Mozart nővérét, s hálálkodik a sorsnak, hogy a zeneszerzést nem kell felcserélnie a háztartási munkával. Kedvenc képzeletbeli országa az Erdély nevére kísértetiesen hasonlító Transylvanian, ahol olyan csodálatos zeneszerzők élnek, mint Antonin Yellowsink, Ashy, Shell és Flara. És akik feltehetően éppúgy komponálnak, mint ő: sosem görcsölnek rá, inkább relaxálnak – vagy ugrókötéllel rohangálnak a kertben.
