A Mozarttal való összehasonlítást persze azóta sem tudja elkerülni: a német hetilap, a Die Zeit – amely csak idén három terjedelmes cikkben mutatta be a kis művészt – például úgy fogalmazott a Hamupipőke kapcsán: kétszázötven éve nem fordult elő olyan, hogy ilyen fiatal szerző operáját színre vitték volna. Az állításban persze van egy apró tévedés: kamarazenekarral – igaz, nem német nyelven – Deutscher Hamupipőkéjét már egyszer bemutatták Izraelben. Ami Mozartot illeti: Deutscher újklasszikus – többnyire szomorú hangvételű – dallamai idézik a nagy elődöt, akárcsak a bécsi klasszika más nagyjait vagy a romantika olyan zeneszerzőit, mint Csajkovszkij. A Berlini Filharmonikusok vezető karmestere, Sir Simon Rattle játékosan meg is dorgálta már amiatt, hogy nem nyitott a kortárs komolyzenére, mindenesetre az édesapa és az impresszárió azon van, hogy Almából ne váljék csodagyerekrobot.
Ez a veszély – legalábbis a róla készült riportfilmek, cikkek szerint – nem is fenyegeti. A fesztelenül, közvetlenül, mesterkéltség nélkül viselkedő kis muzsikus a jelek szerint megmaradt gyermeknek: félig a zene, félig a fantázia világában él. Nincs mobiltelefonja, kifejezetten nem szereti a popzenét, fogalma sincs, ki Justin Bieber, ám Newton írásait olvassa, s betéve tudja a nagy zeneszerzők életrajzát. Ugyanakkor készpénznek veszi René Féret 2010-es, fiktív életrajzra épülő filmjét, a Nannerl, Mozart nővérét, s hálálkodik a sorsnak, hogy a zeneszerzést nem kell felcserélnie a háztartási munkával. Kedvenc képzeletbeli országa az Erdély nevére kísértetiesen hasonlító Transylvanian, ahol olyan csodálatos zeneszerzők élnek, mint Antonin Yellowsink, Ashy, Shell és Flara. És akik feltehetően éppúgy komponálnak, mint ő: sosem görcsölnek rá, inkább relaxálnak – vagy ugrókötéllel rohangálnak a kertben.
