Nem cél félkegyelműként kihozni magam egy sztoriból

Ráskó Eszter pszichológia és humor összefonódásáról, színpadi szexizmusról és Kőhalmi Zoltán listájáról.

– Mikor ezt az interjút egyeztettük, már a telefonban olyan voltál, mintha a színpadon állnál: egyik csattanó érte a másikat, viccelődtél mindenen. A nap 24 órájában ebben az üzemmódban vagy?
– Abszolút. Nonstop ilyen vagyok, nem lehet leállítani.

– Humoristáknál mondjuk nem ritka, hogy a folyamatos viccelődéssel a szorongásaikat, depressziójukat igyekeznek leplezni.
– Nem baj, úgysem vagyok humorista. Annyira új vagyok ezen a terepen, hogy még nem vagyok méltó a humorista jelzőre: akiket annak lehet nevezni, már jó tíz évet eltöltöttek a szakmában. Én meg 2016-ban léptem először színpadra.

– 2026-ban tehát már humorista leszel?
– Úgy tervezem, igen, van még kilenc évem. Visszatérve a hangulatra: kiegyensúlyozott vagyok általában. Ez feltehetőleg a bevitt szénhidrát-mennyiség miatt is van. Úgy gondolom egyébként, hogy sokan azok közül, akik a humort mint eszközt használják, voltak már korábban igazán padlón, és valószínűleg nem kívánnak már többet ott lenni. Ez végső soron elmondható rólam is: voltam pánikbeteg is hat hónapos időszakra, még hat évvel ezelőtt. Kemény feladat is volt, hogy pszichológusként tudjam kigyógyítani magamat belőle.

– A pszichológuslétet és a stand-upot hogyan egyezteted amúgy össze? Előttünk is a fekete komédiába illő jelenet, amint valaki a lelki folyamatait elemzi neked, te pedig két jó viccel lecsapod az elhangzottakat.
– Kivéve, hogy nem foglalkozom klinikai pszichológiával, hanem egy nagy cégnek vagyok a HR-ese. Fontos, hogy az ember meg tudja őrizni a hitelét: nem kell, hogy másoknak megmondjam, hogyan éljék az életüket. A HR-es munka nagyon durván bizalomközpontú, nagyon kell vigyázni ennek során, hogy ne bántsak meg senkit.

– Fiatalabbként azért nem úgy képzelted el, hogy majd pszichológus leszel, és ilyen terápiás beszélgetéseket fogsz tartani?
– Mondhatni, igen. Gyerekként két meghatározó dolog orientált: néztem Fábry Sándort, s közben megvolt már a kanapéfixáció, a vágy az élet lelki mélységeinek megtapasztalására. Aztán jöttek a nehézségek, személyes tragédiáim, és arra jutottam: nem vagyok kész arra, hogy ilyen segítő szerepbe beleálljak, és napi nyolc órában foglalkozzam terápiával. Lelkileg nem éreztem magam ehhez elég erősnek. Nem érzem amúgy, hogy eltávolodtam volna attól, amit képviselni szeretnék.

– Mi az, amit képviselni szeretnél?
– Alapvetően azt, hogy nem kell elmélyülni minden rossz dologban, ami történik. Nem kell beépíteni őket... Megismerhetjük a természetüket, körül járhatjuk, ízlelgethetjük, de nem kell mindent betenni a puttonyba.

– Mármint elfogadni nem kell őket?
– Nem, úgy értem, nem szabad túlzottan beengedni bizonyos kártékony dolgokat. Nem szabad hagyni, hogy eluralkodjanak felettünk. Szeretném bizonyítani, hogy nőként is lehet az ember jó, tartalmas humorral előálló performer. Ahogy egy túlsúlyos nő is. Egy ilyen valaki is ott lehet a színpadokon, vezethet kisebbfajta csoportosulásokat, vallásokat alapíthat

– Ez is tervben van?
– Ez még a jövő zenéje. Esetleg felszabadítom Szabolcs megyét, és leválunk Magyarországról.

– Milyen tapasztalat volt amúgy neked Szabolcsból Budapestre jönni?
– Nem volt nehéz, már nagyon vártam. Az összes haverom itt lakott Pesten, így amikor felköltöztem, az egy nagy welcome parti volt onnantól kezdve. Három hét kellett, hogy megszokjam a várost, azalatt megpróbáltak kirabolni, megölni, elvesztettem pénzemet is, de ez kellett az otthonosságérzet megteremtéséhez.

– Nem is kell akkor aggódva szemlélnünk a folyamatokat? Elnéptelenedik a vidék, költöznek fel a fiatalok Budapestre, onnan mennek külföldre
– De sokan vissza is mennek családot alapítani. Persze, jól látható ez a folyamat, kérdés, mennyire kell ezt kárhoztatnunk. Kényszerűség is ez, másfelől lehetőséget jelent: megnyíltak a határok, mindenki felfedezheti magának a világot. Én a barátaimnál azt látom, hogy kimennek 3-5 éves időtartamra, aztán visszajönnek mégis.

– A stand-upban is segít a pszichológia?
– Igen, a fekete humorban főként, amit előszeretettel űzök. Self-roastolni nagyon szeretek például.

– Az mit jelent?
– Mi erre a jó szó? Az hülyén nézne ki leírva, hogy félkegyelműként hozzam ki magam egy sztoriból. De előszeretettel beszélek a gyengeségeimről, bénaságaimról: ezek a legjobb történeteim, amik arról szólnak, hogy tökéletlen vagyok én is.

– Attól nem kell tartanod, hogy ez a néző feszengését is kiváltja előbb-utóbb? Nehéz nem úgy szemlélni egy idő után például Dombóvári István vagy Bihari Viktória nyűglődéseit sem.
– Ezt azért ebben a formában visszautasítanám. Szerintem a néző lelkiállapota felelős nagyban azért, hogy mi vált ki belőle feszengést. Egy alapvetően pozitív szemléletű emberként nem azt akarom a színpadon sem sugallni, hogy mindig egy szerencsétlen nyomorult vagyok. Csupán nem szégyellem, hogy nekem is vannak gyengeségeim. De ettől még szeretek például egy vonzó, egészséges tudatú nőként tekinteni magamra, és általában ebből a pozícióból indítom a nyűglődéseimet is, ahogy te fogalmaztál. Olyan sztorikat is előszeretettel elmesélek, ami pont az érem másik oldalát mutatják meg. De az én fejemben a hitelesség így áll össze. A vonzó és a csúf dolgok egyensúlyából.

– A stand-up elitjébe hogyan kerültél be? Volt valami beavatási szertartás, aminek során teljes értékű taggá avattak?
– Igen, egyik éjjel felébredtem, és ott állt Litkai Gergely az ágyam végében.

– Mint a Dogmában Alan Rickman?
– Haha, igen. Szegény Alan Rickman nagyszerű komikus volt, szomorú, hogy tavaly ő is itt hagyott minket. Szóval úgy volt, hogy még évekkel ezelőtt a Godot-ban részt vettem egy versenyen, amit meg is nyertem. Folytathattam volna, de megijedtem, előrébb vettem a karrierépítés megkezdését. Bele is kezdtem ebbe, aztán mikor legközelebb volt tehetségkutató a Dumaszínházban, már nem is haboztam. Azóta lehetett már egyszer látni a Showder Klubban is.

– A Godot-s fellépésedben Kormos Anett látott fantáziát: van ennek jelentősége, hogy ő is nőként űzi a szakmát? Végül is veled együtt már lassan hárman lesztek női stand-uposok.
– Vagyunk azért már többen is. De szerintem semmi furcsa nincs ebben. Nem azért van így, mert valaki ne engedné a nőket fellépni a színpadokon, egyszerűen csak kevesebb nőt vonzhat ez a pálya.

– Sokan a parlamenti politika, felsővezetés kapcsán is erről beszélnek, de aztán rendre érkeznek statisztikák arról is, hogy mégis csak nehezebb nőként érvényesülni.
– Nyilván vannak gátló tényezők, de én nagyon szerencsés vagyok, rég nem találkoztam ezzel. A főnököm nagyra becsül, fontos pozícióban dolgozom. Néha még a pincéből is kiengednek.

– Szexizmust sem tapasztalsz a stand-up színfalai mögött?
– Szerintem én vagyok a legszexistább. Legalábbis azok közül, akikkel eddig találkoztam. A színpadon előszeretettel csinálok paródiát az egész kérdéskörből. Például abból, hányan vannak, akik azt képzelik, hogy egy túlsúlyos lánynál nyert ügyük van, mert nekik szerintük nincsenek magas elvárásaik. Ezen tényleg csak nevetni lehet. Amúgy gondolod, hogy a nők nem tárgyiasítják a férfiakat? Csak ez talán itthon nem annyira mainstream, mint kellene. Nincs meg a kényszerük arra, hogy ezt kirakják a kirakatba. De ha hallanál néhány igazán őszinte női beszélgetést, szerintem komolyan meglepődnél.

– Hát ez az, hogy a Tibi atya-féle oldalak viszont kényszert éreznek erre, és sokszor elég megalázó poénokkal, beszólásokkal operálnak.
– Vannak ilyenek sajnos, persze, de nem érzem úgy, hogy ne lehetne ezeket a dolgokat kizárni. Tény, hogy sokan úgy kezelik a teltséget, mintha egyenlő lenne az igénytelenséggel. Ez abszolút nem így van. Ahogy az sem, hogy az egészségtelen életmóddal egyet jelentene. De ezek terén is változik a gondolkodásmód, lehet látni a modelleknél is: ott van például Tess Holliday.

– Stand-up kapcsán felmerül időnként a színvonalbeli kérdés: tavaly év végén Kőhalmi Zoltán beszélt arról az EchoTV-ben, hogy Litkai felkérte a humoristák listázására. Illetve van olyan, akivel ő sem volt már szívesen egy blokkban egy előítéletes vicce miatt.
– Ez a listázós sztori régre nyúlik vissza egyébként, hatéves eset már. Soha nem tapasztaltam előítéletességet a többiek részéről, szerintem mindenki alázattal igyekszik teljesíteni a színpadon. Mindenesetre, ha egy közös fellépéskor előttem valaki olyanon viccelődne, amivel totálisan nem értek egyet, arra meglehet, reflektálnék is aztán. Ez abszolút benne van a pakliban, és nem is lenne ebből semmi probléma.

– Mégis ahogy egyre többen jönnek be, úgy hígulhat fel a színtér is. Gyakori az a vélekedés is, hogy a stand-upban már alig akad igazán vicces humorista Bödőcs Tiboron, Litkain és Kőhalmin túl.
– Nagyon kemény színvonalbeli elvárások vannak, amiket Litkai Gergely tartat be. Ha felmerül, hogy másnak a poénját adta elő valaki, egy internetes mémet adott elő, vagy amerikai stand-upot fordított magyarra, annak komoly retorziói vannak. Tény, hogy többen vagyunk, de szerintem csak próbálunk megfelelni a piaci elvárásoknak.

– Két éve jött ki Kiss Ádám és Hadházi László közös filmje, a Dumapárbaj is, de kritikailag annak sem volt túl jó a visszhangja.
– Az egy másik műfaj: ha az ember áttér egy másikra, megvan a veszélye, hogy ott más színvonalon fog teljesíteni. A rossz kritikai visszhangot mindenesetre nem követtem, bár a filmet én is láttam. Nekem nem volt igazán bajom vele. Mindenesetre én tényleg úgy látom: mindenki odateszi magát a színpadon, Kiss és Hadházi is.