A Conquest of Americában arra jutott, hogy az őslakosok képtelenek voltak megvédeni magukat egy olyan ellennel szemben, amelyik befolyásolni tudta, miként fogják fel a valóságot, és képes volt összezavarni a tervezés- és gondolkodásmódjukat. Az 1989-es On Human Diversityben már azt tekintette át, a francia szerzők hogyan néztek a „másik”-ra, miként álltak azok önálló kulturális értékeihez.
Fear of the Barbarians című 2009-es könyvében az érkező migránsokról írt, de nem látta úgy, hogy kulturális fenyegetést jelentenének. Szerinte meg kell követelni az érkezőktől, hogy tiszteljék a befogadó ország törvényeit, de „csak a totalitárius társadalmak teszik kötelezővé egy ország szeretetét.” Úgy látta, a személyes érzelmek és a közösségi kötelezettségek külön hatáskörbe tartoznak, összekeverni ezeket nem szerencsés. A Le Monde-nak adott decemberi interjújában kifejtette azt is: szisztematikusan bombázni egy közel-keleti települést nem kevésbé barbár dolog, mint egy francia templomban elvágni valaki torkát.
A kommunista Bulgáriából emigráló filozófus ösztönösen szkeptikus volt a kormányzatokkal szemben, de a vasfüggöny leomlása nála is enyhített ezen aztán. A holokausztról és Gulágról is író szerző a Facing the Extreme-ben úgy látta: a jóság még a leggonoszabb helyzetekben is felbukkanhat. Egyben a Hope and Memory-ban úgy vélte: a gonosz térnyeréséhez nem elég néhányak cselekvése, elengedhetetlen a többség közönye is – amire mind igencsak képesek vagyunk. S ugyanitt írta meg azt is: nem harcolhatunk a gonosszal szemben szimplán csak a jó nevében, de küzdenünk kell azok bizonyosságával szemben is, akik mindig pontosan tudnák, hol húzódik a határ jó és rossz között. Mert elég eltorzult a világképük azoknak, akik a jó megtestesítőjének hiszik magukat – írta. Vagy ahogy Vonnegut nagyszerű Éj anyánkjában olvashattuk: „A gonoszság minden embernek az a része, az a jókora része, amely korlátok nélkül akar gyűlölni, amely Istennel az oldalán akar gyűlölni!”
