Az Eurovízió hosszú évek óta nem a dalról, hanem teljesen más dolgokról szól. Leginkább a politikai korrektségről, olyan párhuzamos dimenzióról, amelyben nem a tűpontosan megírt ütemek, hanem a popcornhoz passzoló látvány, ha kicsit erősebb jelzőt használunk, a parasztvakítás számít, meg épp az aktuális mumusok elleni politikai manifesztó.
Tavaly például egy olyan ukrán dal nyert, aminek üzenete egyértelműen a „mai főgonosz” Oroszországnak szólt. Korábban egy hiperdekoratív „énekesnővel”, a fényshow-tól felrobbanó színpaddal és egy rém ciki, zeneileg kevéssé értelmezhető eurodance „slágerrel” el lehetett vinni a fődíjat, ma meg a már előbb említett polkorrektség dívik.
Ebbe a közegbe kerül és verseng majd idén Pápai Joci Origo című száma, amely szombat este a közönség szavazatai alapján megnyerte a magyar válogató, A Dal 2017-es kiírását. A nagy kérdés ilyenkor persze az, vajon mire lesz elég ez Kijevben? Ha magát a szerzeményt nézzük, egy eklektikus darabról beszélhetünk, amibe talán picit hűbelebalázs módjára megpróbáltak belesűríteni mindent: cigányzenét, magyar népzenét és némi hiphop szövegelést is. Igaz épp utóbbinál az egyik sor végén nyomatékosan kirappelt szamuráj helyett talán a huszár szó jobban illett volna az összképhez, de nincs mit tenni, ritmikailag biztos nem jött volna ki, így marad a szamuráj.
Ami pedig a látványt illeti – amelyben talán a legfigyelemfelhívóbb giccs az egy apró tükrökkel kirakott vizes kanna volt –, ott történt fejlődés, ám ugyancsak kérdés, mennyire lesz képes belakni a nagyszínpadot a produkció. A sikerhez vezető eurovíziós úton ugyanis ez elengedhetetlennek tűnik.
Az esélylatolgatás mellett ilyenkor érdemes picit elmélázni azon, magyar szinten mit hoztak az eurovíziós dalválogatók, milyen számok, előadók tűntek fel, s egyáltalán van-e értelme ennyit ölni egy kizárólag piárcélokat szolgáló megjelenésbe. Ez utóbbira talán még lehet úgy felelni, igen, érdemes. Hiszen minden ilyen megjelenés jó lehet az országnak, egy jól eltalált dal, illetve egy jól felépített előadó csak a jó hírünket viszi a világban. Belülről követve az eseményeket viszont – s ez még csak véletlenül sem az indulóknak szól – úgy tűnik néha, mintha az illiberális demokrácia mindenáron azt szeretné megmutatni a világnak, hogy ő igazából annyira mégsem az. Vagy a voksoló nézők szeretnének adni egy pofont az illiberalizmusnak, hiszen ők – idén több mint százezren – szavaznak, de közben meg ők is abból választhatnak, amit eléjük raknak.
