„A politikusok pótolhatók, Arany János nem”

Dragomán György A fehér királyról, a diktatúra működéséről, az 1984-ről és a liberális hisztériáról.

– Részt vett a forgatáson, találkozott a szereplőkkel?
– Nem lógtam a nyakukon folyamatosan, de három forgatási napon ott voltam. Író vagyok, szeretek minél több olyan élményt szerezni, amelyből tanulhatok, amelyet fel tudok használni később. Ezért is örültem, hogy jelen lehetek, hogy statisztálhatok, és találkozhatok a színészekkel. Amikor Visegrádon forgattunk, beszélgettem a Dzsátá nagypapáját játszó Jonathan Pryce-szal, akit a Brazil című film óta nagyra tartok. Érdekes volt egy ilyen kaliberű színésszel találkozni. Egy másik jelenetben, ahol a diktátor tiszteletére tartott felvonulást vették fel, a családommal együtt statisztáltunk. Erre úgy tekintettem, mintha visszakaptam volna valamit abból, amit gyermekkoromban ellógtam. Én ugyanis igyekeztem távol maradni ezektől a tömegrendezvényektől. Ha elég bátor volt valaki, könnyen megúszhatta, mert senki sem akarta számonkérni a lógást. A tanárok nem csináltak ügyet belőle, hiszen az ő felelősségük volt, hogy a gyerekek ott legyenek, egy hiányzásért őket is elővették volna. Így aztán sosem láttam Ceausescut élőben, inkább otthon olvastam nyugalomban.

– A kritikusok George Orwell 1984 című regényét emlegették a film kapcsán. A mű egyre gyakrabban kerül elő mostanában, sokan úgy tartják, a totális hatalom elnyomó rendszerét leíró könyv éppen arról beszél, amiben jelenleg élünk. Valóban Orwell regénye a legalkalmasabb, hogy megértsük a világ aktuális működését?
– Kamaszkoromban egymás után néztük a másolt filmeket titokban. Mindent megnézhettem, a szüleim egyetlen filmről küldtek ki, az 1984-ről. Azt mondták, ez tabu, jobb, ha nem látom, ha nem beszélek, ha egyáltalán nem is tudok róla. Miután átköltöztünk Magyarországra, az egyik első könyv, amelyet megvettem magamnak, Orwell regénye volt, ami meghatározó élményt jelentett. Az 1984 nem egyszerűen disztópia. Orwell olyasmiről írt, amiről előtte talán még senki: hogy a nyelv átalakításával hogyan lehet megváltoztatni a valóságot. Felfedezte az emberben rejlő irracionalitást, rájött, hogy az emberi agy képes saját magát korlátok közé szorítani. És ebből a szempontból látnokinak bizonyult. Sokáig hitte az emberiség, hogy a tények valóban tények, Orwell volt az első, aki megmutatta, hogy ez nem mindig van így. És a világ jelenleg éppen ebbe az irányba halad. Az, hogy ma akár egy olyan egyszerű dolgot is tagadhatunk, mint hogy a védőoltás megóv a betegségektől, Orwell igazát bizonyítja. A valóság átalakítása pedig politikailag is könnyedén és hatásosan alkalmazható. Nem véletlen, hogy az 1984 víziójának valóságát újra kezdjük felfedezni magunk körül.

– A tények tagadása mindenképpen diktatúrához vezet?
– Ha a nyelvet az irracionalitás felé fordítják, az szükségszerűen egyfajta diktatúrát eredményez. Én hiszek a felvilágosodásban, abban, hogy a tények tények. Nyilván ez is hit kérdése, azonban a kettő nem ugyanaz. Nem tehetünk egyenlőségjelet a tényekben való hit és a tények ellenében való hit közé. A diktatúrának sok elérési útja lehet, a cél azonban mindig az, hogy a szabadság lehetőségét ne lehessen többé elgondolni sem.

– Mit lehet tenni a nyelv megváltoztatása ellen?
– Erre való az irodalom, amely elég pontosan tud bánni a nyelvvel. A költészet mindig képes rá, hogy lebontsa a nyelv ideológiai mázát, és visszaadja a szavak erejét. A szövegirodalom Magyarországon a hetvenes években éppen ezt csinálta. Volt egy ideológiákkal tönkretett nyelv, amely elkezdte elveszteni a saját jelentését. Ekkor jöttek Esterházy Péterék, és iróniával, intertextuális utalásokkal és szójátékokkal lefosztották a nyelvről ezeket a rétegeket. A romániai magyar irodalomban azért nem alakult ki ez a fajta szövegirodalom, mert ott a nyelv megőrizte a jelentését. Ott hazudni románul lehetett, a magyar nyelv megmaradt mentsvárnak, így továbbra is bíztunk a szavak erejében, nem volt mit lehántani. De amikor azt látjuk, hogy az ideológia rátelepszik a nyelvre, és megpróbálja megváltoztatni a jelentését, akkor az egyetlen, amit tehetünk, hogy visszaszerezzük a hatalomtól. Ehhez először is meg kell értenünk, hogy miről beszél pontosan. Amikor egy politikus mond valamit, akkor a fogalmakat a saját jelentésükben kell felfognunk, függetlenül minden ideológiai máztól. Ez mindannyiunk felelőssége. Mert ha mégis elveszítjük a nyelvet, képtelenek leszünk a valósággal bármilyen viszonyt kialakítani.

– A Facebook-oldalán néhány napja rövid üzenetben reagált Orbán Viktor nagy visszhangot kiváltó beszédére, amelyben a miniszterelnök úgy fogalmazott, Magyarországnak meg kell őröznie az etnikai homogenitást.
– Azt hittem először, hogy ennek a fogalompárnak az üzenete evidens mindenki számára, de aztán rádöbbentem, hogy az etnikai homogenitás kifejezést, amit a hetvenes években Erdélyben és Romániában mindenhol előszeretettel hangoztattak, Magyarországon egyáltalán nem ismerik. Ezért írtam a Facebookon. Szerettem volna felhívni a figyelmet arra, hogy ez használt fogalompár, amelyet nem lehet anélkül újra használatba venni, hogy emlékezzünk arra, mit jelentett korábban. Lehet érvelni az európai civilizáció védelmében, feltehetjük a kérdést, hogy a keresztény és az iszlám kultúra miként élhet meg egymás mellett, de ha valaki etnikai homogenitásról beszél, akkor óhatatlanul felidézi a romániai kisebbségek elnyomását, vagy éppen a délszláv háború etnikai tisztogatásait. E nélkül az erkölcsi tehertétel nélkül nem lehet használni ezt a kifejezést. Azzal a bejegyzéssel én nem a miniszterelnököt bántottam, csak azt akartam világossá tenni, hogy egy politikusnak mindig nagyon pontosan tudnia kell, hogy mi az, amiről beszélni akar. Hiszen egy politikai üzenet nem Rorschach-teszt, amelybe mindenki azt lát bele, amit szeretne. Amint egy terhelt fogalom úgy jelenik meg a közbeszédben, ahogy azt az etnikai homogenitás kapcsán tapasztalhattuk, akkor az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy elkezdünk gyanakodni.

– A hatalom bírálata, a tapasztalatok szerint, ritkán vezet eredményre. A kritikusok általában csípőből tüzelnek, a kormány szimpatizánsai pedig legtöbbször valódi érvek nélkül támadnak vissza. Lehetséges így érdemi párbeszéd az ellentétes oldalak között?
– Mindig lehetséges a párbeszéd, egészen addig a pontig, amíg ugyanazokat a szavakat használjuk. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a hatalom nem egy biankó csekk. Valakit megbíztunk egy feladattal, de ha nem jól végzi a dolgát, akkor figyelmeztetni kell rá, hogy nem arra kapta a hatalmat, mint amire használja. És elsősorban azoknak kell szót emelniük, akik a hatalmat adták. Minden pártot a saját szavazóbázisának kellene a legerősebben bírálnia. Közép-Európában és főként Magyarországon ez azonban azért is nehezen elképzelhető, mert a politika mítoszok, és nem programok mentén szerveződik. A demokrácia akkor működhetne jól, ha nem emberekre, hanem elvekre és programokra szavaznánk, amelyeket be kellene tartani. Magyarországon ez sajnos nem így van.

– A demokrácia megfelelő működéséről beszél, ugyanakkor egy-egy véleménynyilvánítása után egyszerre nevezik románnak, nácinak és hisztériázó liberálisnak
– Ezzel a hozzáállással nem tudok mit kezdeni. A gyerekünkre mondjuk azt, hogy hisztizik, amikor képtelenség vele kommunikálni. Beszélnünk kell, hiszen sértődéssel nem lehet megoldani a problémákat. Az ilyen vitákba bele sem megyek inkább. Én érvelni szeretek, és bármilyen érvet meghallgatok, de az nem érv, ha a vitapartneredet csípőből nácinak vagy libsinek bélyegzed. Nem az a fontos, hogy ki beszél, hanem az, hogy mit mond. Ha mindenki így viszonyulna a vitához, messzebbre juthatnánk.

– Fiatalkora meghatározó éveit töltötte a családjával Szombathelyen. Ezt az időszakot felidézve írt a Facebookon a Jordán Tamás igazgatói pályázata körüli botrányról.
– Marosvásárhelyen a színház a magyar kisebbség számára rengeteget jelentett, az volt a város közepe. Amikor 1988-ban megérkeztünk Szombathelyre, nem értettük, hogy ott miért nem csinált senki színházat, hogy ez a fajta kultúra miért nem hiányzik az embereknek. A rendszerváltás után indult egy mozgalom a teátrum alapításáért, ebben apám is tevékenyen részt vett, mindenkit igyekezett meggyőzni arról, hogy a színház új szintre emelné Szombathely kulturális életét, ám a város vezetősége kevésbé volt lelkes, húsz évig nem történt semmi. Aztán jött Jordán Tamás, és szívét-lelkét beleadva létrehozta a Weöres Sándor Színházat, a közönség pedig felismerte ennek a jelentőségét, és az igazgató mellé állt. Ezért tartom megalázónak, hogy most bürokratikus eszközökkel igyekeznek félreállítani azt, aki mindezt létrehozta. A városvezetésnek természetesen lehet problémája Jordán színházi felfogásával, de akkor beszéljenek arról, és ne ilyen eszközökkel lehetetlenítsék el az igazgatót.

– Az irodalmi életet sem kerülik el a botrányok. Az írószervezetek támogatásának drasztikus csökkentése mellett a Kárpát-medencei Tehetséggondozó megalapítása és több százmilliós dotálása keltett nagyobb feltűnést az elmúlt időszakban. Milyennek látja belülről a mai magyar irodalom helyzetét?
– Az államnak, különösen egy olyan kis nyelv esetében, mint a magyar, támogatnia kell a kultúrát, de nem kell beleszólnia a működésébe. A kultúra szépen elrendezi önmagát. Súlyos következményekkel jár, ha felborítják a belső egyensúlyát. Nem hittem volna például, hogy ma Magyarországon öncenzúrával találkozom. Vannak lapok, amelyek inkább visszaküldenek szövegeket, nehogy bajuk legyen a közlésükből. Ilyesmit utoljára gyerekkoromban láttam.

– De beszélhetünk a mindenkori hatalomtól független, önállóan alakuló kultúráról?
– Erdélyben úgy nőttem fel, hogy a kultúra nélkülözhetetlen, hogy semmi sem lehet fontosabb egy versnél. Amikor Magyarországra költöztünk, azt láttam, hogy a Kádár-rendszer éppen ezt igyekszik kiirtani a közgondolkodásból, megpróbálták elvenni a kultúra értékét. A mindenkori hatalom számára a legnagyobb baj a kultúrával éppen az, hogy függetlenedni tud a hatalomtól. A kultúra remekül működik önállóan, és sokkal értékállóbb, mint a hatalom. Kíváncsi vagyok például, hányan tudják felsorolni a minisztereket, akik Arany János élete alatt töltötték be a tisztségüket. A történészeket leszámítva valószínűleg kevesen, hiszen ez nem fontos. A politikusok pótolhatók, Arany János nem.

– Ez azt is jelenti, hogy a beavatkozással párhuzamosan a hatalom el is távolítja magát a kultúrától?
– A hatalom felelőssége óriási abban, hogy miként bánik a kultúrával. Mert az nem csupán egy drapéria, amelyet a kedve szerint megrendelhet, hogy aztán odaálljon elé, és mosolyogjon. A kultúráért tenni kell, részt kell venni a kulturális életben. Ha újságíró lennék, minden politikusnak feltenném a kérdést, mit olvasott utoljára. Mert azt nem engedhetik meg maguknak, hogy ne lássunk könyvet a kezükben. Egy politikus nem lehet műveletlen.

– Többször beszélt róla, hogy a készülő új regényével trilógiává bővíti A fehér király és a Máglya világát. Hogy áll ez könyv?
– Két könyvön dolgozom párhuzamosan. Az egyik a korábban Mesék a palotában címen emlegetett regény, amellyel magam mögött hagynám a diktatúrák világát, a másik pedig a Srapnel munkacímet viseli. Nemsokára eldől, hogy melyiket fejezem be előbb, de a trilógiát most már valóban szeretném lezárni. Ideális esetben már idén sikerül. Túl kell ezen lennem.