Ötvenes évek? Börtön? Szabadulószoba? Az érdeklődő csak kapkodja a fejét; ráadásul a szeánsz után akár születésnapi zsúrt is tarthatnék a helyszínen. Nem ízléstelen ez? – villan belém az első pillanatban, amikor értesülök a Nagydiófa utcai programlehetőségről. Vagy éppen nevelő célzata is lehet az egyórás kalandnak? Ki tudja?
Marcona, sebhelyes arcú, bőrkabátos férfiakra számítanék, akik hallgatagon, darabos mozdulattal, mint egy zsákot, belódítanának egy ablaktalan cellába. Ehhez képest fiatal lány fogad minket, amikor kollégámmal és barátommal megérkezünk az utcaszinten sörözőként is működő – üveges cseh söröket és a híres-neves csehszlovák kofolát lehet kapni egyebek között –, Trapartment nevű objektumba.
Két szabadulószobát is rejt a pince, tudjuk meg hamarosan az egyébként reklámmarketinget tanuló hölgytől. Az egyik hetvenes évekbeli lakásbelső korhű tévével, bakelitlemezekkel, lejátszóval, préselt bútorokkal, írógéppel. A cél: az elmenekült párthű nagynéni – akiről időközben kiderült, hogy nem annyira párthű, nyilván ezért is oldott kereket – titkos dokumentumait megtalálni és kijutni vele a lakásból, mielőtt a rendőrség (itteni szóhasználatban: a brigád) megérkezne.
A feladatmegoldókat mindkét esetben négy kategóriába osztják: az A-ba a mindent kifogástalanul kiderítők, a B-be a rendhagyó megoldásokat is alkalmazók, a C-be a kijutásért a pusztítástól sem visszariadók (őket érthetően kevésbé kedvelik), a ZS-be pedig az egészen elmés, külön utakon járó s így is megszabaduló játékosok tartoznak. A folyosón szantálillat terjeng; gyerekkori emlék a hetvenes évekből: olykor mi is égettünk otthon ilyesmit annak idején.
Ránk azonban most az ötvenes évek és a börtön vár. Múltba beavató szertartás ez, időutazás, egyben azonosulás egy történelmi időpillanattal – jut eszembe, aztán rájövök, kár túlmagyarázni a szándékot. Abba is hagyom gyorsan. CB-rádiót kapunk, ezen érintkezhetünk a hölggyel. Közben bekerülünk a cellába, egymással szemközt, a falhoz bilincselve álldogálunk.
– Na, most mi lesz? – kérdezem a zöldfülűek beletörődésével társamtól. Életemben először vagyok ugyanis szabadulószobában, s bevallom, nem a játék, hanem a történelem szaga hozott ide. A tapasztalt kolléga feltalálja magát, azon nyomban kivesz a falból egy téglát. Az üreg papírt rejt, rajta tollal rajzolt ábra, hogy szabaduljunk meg a karperectől.
Körbejárunk a cellában. Ilyen bőkezűséggel nyilván nem bántak áldozataikkal az ötvenes évek ávós vagy bévés smasszerei. Oldalt mosdótál csappal, tükörrel, előtte néhány fénykép, a kopott hosszabb falnál ócska vánkossal vetett vaságy, szemközt asztal két „Szgyelano v SZSZSZR” feliratú bádogbögrével és a bolsevik propagandista, Ilja Ehrenburg Vihar című regényének 1948-as, Szikra kiadású első kötetével. Beleolvasunk: „Svecov megkérte Vlahovot: – Szergej Petrovics, ez ugyan nem a maga ügyköre, tudom, de nagyon kérem, nézzen mégis utána, mi van ezzel a Roche Aine céggel?”
A kolléga megsürget, időre kell szabadulnunk. Én azonban eltelnék a hely atmoszférájával. Hűvös van – ez egy idő után már eleve lehangoló, akár a kopár falak, a rossz világítás, az ablaknélküliség. Nem állítom, hogy minden darabja korhű a cellának, de a hangulat megfog, a kiszolgáltatottság nagyon is átélhető. Közben osztunk, szorzunk, figyelünk, keresünk, s nagy nehezen – nagyjából mintegy ötven perc alatt – kijutunk az őrség szobájába. Íróasztal, dohányzóasztal, vasszekrények fogadnak. Kulcsokat keresünk. A dohányzóasztalon régi újságok, köztük az 1956. november 12-i Népszabadság, a címlapon Kádár János beszédével. „Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk és a nép érdekében cselekedjünk” – hirdeti a szalagcím. (Hallottam valahol: a három sorba szedett vastag szöveg középső részét – „hogy szépeket mondjunk, hanem azért” – annak idején az olvasók kihajtogatták, ellenkezőjére fordítva így a mondatot.)
Szóval ötvenhatban vagyunk, az orosz invázió után, folytatom magamban saját játékomat. A pufajkások gyűjthettek be minket. Az egyik szekrényben egyenruhát találunk mai, illetve a negyvenes évek végéig használt hatágú csillagos rangjelzésekkel. (Ezt a tulajdonos helyében lecserélném az Ecserin egy korszakbélire vagy egy pufajkára.)
Több bajom nincs; lejárt az idő, s ami engem nyomaszt, hogy saját erőnkből képtelenek voltunk kijutni. Ízléstelenségről, állapítom meg, szó sincs. Érdekes, helyenként megbicsakló időutazásról viszont annál inkább.
###HIRDETES2###
