„Budapest erős és esendő város”

Kondor Vilmos a magyar szélhámosokról, a kinőtt pulóver felfejtéséről és a magyar krimi jelenéről.

– Járt a film forgatásán?
– Ott voltam egy fél délelőttön, és mélyen lenyűgözött a stáb profizmusa, személyesen is meggyőződhettem róla, hogy Kolovratnik Krisztián volt a lehető legjobb választás Gordon Zsigmond szerepére.

– Négy év után tavaly előzményregénnyel tért vissza Gordon Zsigmondhoz. Tervezte ezt, vagy hirtelen támadt az ötlet?
– Amikor megjelent a „Budapest novemberben”, azt hittem és terveztem, hogy búcsút vettem Gordontól. Az utolsó kötet több szempontból is nehezebbnek bizonyult az előzőeknél, így nagy örömmel mondtam igent a Libri megkeresésére, hogy szerződjek velük, és írjak kortárs krimit. „A bűntől keletre” nagyszerű élmény volt, majd amikor arról beszéltünk, mi legyen a folytatás, elmeséltem szerkesztőmnek mások mellett az ötletemet egy előzményregényről szélhámosokkal, Tabánnal, színésznővel, és folytattam volna a további ötletek előadását, szerkesztőm azonban felemelte a kezét, és ennyit mondott: „Ezt kérjük.” Beszélgettünk, remek ötleteket és tippeket kaptam tőle, mire hirtelen nagyon érdekelni kezdett a sztori és vele együtt Gordon, akiről kiderült, hogy sokkal erősebben képezi életem részét, mint azt sejtettem.

– Miért éppen előzmény lett a Szélhámos Budapest?
– Érdekelt, hogyan lett Gordonból az a komor, meg nem alkuvó alak, aki a Budapest noir lapjain megjelent. Amikor elkezdtem lassan tíz éve Gordonról gondolkodni, természetesen kitaláltam bizonyos pontig az előtörténetét, ám ilyen részletekbe nem mentem bele. Különös alaknak tartom, és úgy döntöttem, ha már ismét írok róla, kezdjük a történetet az elején. A továbbiakban a hiányzó részeket pótolom.

– Érezhetően dinamikusabb, robbanékonyabb karakter a fiatal Gordon. Nehezebb munka volt visszafelé építeni a karaktert?
– Különös módon nem. Nagyon könnyen és gyorsan megtaláltam a hangot, a karakter építéséhez és a sztorihoz pedig elég erős alapok voltak. Mialatt a HBO-val folyt a fejlesztés [először a tévécsatorna tervezett sorozatot készíteni a könyv alapján – a szerk.], rendszeresen kértek tőlem anyagokat Gordonról, ami a karakter folyamatos „gondozását” jelentette. Így csak annyi dolgom volt, hogy a könyv elején elküldtem őt a Tabánba, Zórád Ernő Tabánjába – a konyhánkban egy eredeti festmény lóg a falon, pontosabban egy tanulmány a tabáni sorozatából, eleget nézegethettem –, a többi pedig adta magát.

– Lehet, hogy lesz folytatás is, vagy a történet végét kereknek érzi?
– A történetnek vége van, mármint Gordon történetének. Azon nincs mit folytatni, 1956. november 4-én elbúcsúztunk tőle, én is, az olvasók is, a barátnője, Krisztina is, és hogy mi történt vele azután, nem tudhatom. A sztorija azonban hiányos, sok helyütt kiegészítésre szorul, ezért lesznek még Gordon-történetek. Nemcsak arról van szó, hogy érdekel a figura, és megszerettem őt, és nem is csak arról, hogy szeretem írni ezeket a regényeket, hanem arról a minden tekintetben pozitív fogadtatásról is, amelyet ez a regény az olvasóktól kapott.

– Az új kötet központi témája a szélhámosság, melynek korabeli formáiról ön láthatóan rengeteget tud. Valóban voltak ilyen nagyszabású balhék Budapesten?
– Ismereteim és tudomásom szerint nem; de ez most valóban nem jelent semmit, mert Amerikában is csak kitartó munkával tudtak a károsultak nyomára jutni, ugyanis az áldozatok vagy szégyellik, hogy ilyen módon átverték őket, vagy félnek, mert az átverés részeként olyan helyzetbe hozták őket, mintha bűncselekményt követtek volna el, ezért nem mennek el a rendőrségre. Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy valamilyen formában a „long con” [színpadi apparátussal, színészekkel és megírt forgatókönyv alapján előadott nagyszabású átverés – a szerk.] felbukkant Budapesten vagy máshol az országban. Magyarországra minden eljutott, pont ez maradt volna ki? Ugyanakkor nincs miért szégyenkeznünk akkor sem, ha ilyen típusú balhék nem fordultak elő nálunk, hiszen a regény bizonyos formában akár tisztelgésnek is felfogható a múlt nagy svindlerei előtt, különös tekintettel Strasznof Ignácra, akinek önéletírása az egyik legszórakoztatóbb könyv volt, amelyet a témában valaha olvastam.

– Hogy áll neki egy-egy ilyen téma kutatásának?
– Ahogy az ember nekiáll felfejteni egy kinőtt pulóvert. Megkeresem az utolsó elvarrott szálat, és elkezdek visszafelé indulni. A szélhámosokról korábban is sokat olvastam, David Maurer The Big Con című munkája az egyik kedvenc könyvem, így a kiindulási alapot az jelentette. Utána átbogarásztam a saját kriminológiai könyvtáramat, aztán folytattam a kutatást, most már persze ügyekre és személyekre fókuszálva nagyobb adatbázisokban, hogy aztán útközben nem egyszer és nem kétszer olyan mellékutcákba keveredjek bele, amelyekből nehezen tudtam kitolatni. Mostanra már megvan az a kézikönyvtáram, amely segít a mindennapi élettel kapcsolatos kérdésekben, kezdve a buszvonalaktól a piaci árakon keresztül az orfeumok, mulatók és színházak programjaiig. Közben mindig lelek olyan könyvre, amely nélkül nem lehet sem élni, sem dolgozni, azt felhajtom, hogy az irodalomjegyzékben további öt olyan munkára bukkanjak, amely szintén a teljes élet elengedhetetlen alapfeltétele, és amikor már az ágyhoz is könyvkupacon keresztül vezet az út, akkor félbehagyom. De csak félbe, mert mindig nyitott szemmel járok és keresek, hiszen soha nem lehet tudni, hogy egy témához, korhoz mikor fogok visszatérni. Strasznof emlékiratait évekkel ezelőtt vettem meg, amikor még csak nem is sejtettem, hogy írni fogok róla, és megérte sok pénzt kiadni azért a pár füzetkéért.

– A Bűnös Budapest-ciklus köteteiben mindig markánsan jelen vannak az éppen aktuális események Gömbös halálától az ’56-os forradalomig. Mintha a Szélhámos Budapestben kevésbé lenne hangsúlyos a politika.
– Ha magát beleejtenénk állás és kapcsolatok nélkül a jelen Amerikájába, akkor érdekelné a politika? Nyilván érdekelné, hogy ki az elnök, de nem tudna foglalkozni vele, mert éppen most került be egy jó nevű napilaphoz, fontos a munka, fontos a pénz, és egyelőre szeretne anélkül hazajutni, hogy eltévedne. Nem az lenne az érdekes, hogy a város polgármesterének hányadik unokatestvére nyitott ott sörözőt, ahol másnak nem lehetett, ugye? Nem tartottam volna sem hitelesnek, sem életszerűnek, ha Gordon alig pár hónappal hazaérkezése után máris kiismeri magát a város szövevényes politikai viszonyaiban, ezenfelül erőltetettnek éreztem volna, ha rögtön nagypolitikai szálakra bukkan. Ezért lett ez a regény a maga módján politikamentes. Tudatosan szövöm a sztori szálait, és az a tervem, hogy amikor egyszer a végére érek a történeteknek, azok szerves egészet alkossanak, amelynek íve van. Ugyanakkor megnyugtatom, a következő kötetben már vastagon ott lesz a politika, csak éppen Gordon nem tudja még pontosan, mit és hogyan kezdjen ezzel az egésszel, jóllehet ismét nem akármilyen sztoriba botlott.

– Öt éve azt nyilatkozta: nem tudja elképzelni, hogy kortárs környezetben játszódó krimit írjon, tavalyelőtt mégis erre adta a fejét. Mi változott?
– A Libri megkeresése és ajánlata. Szerettek volna egy kortárs krimit, ami azért volt szerencsés, mert a közvetlen környezetemben esett meg a regény cselekményéhez némileg hasonlító eset, és az annyira felháborított, hogy tudtam, arról akarok írni. Arról, hogy mely bűnök évülnek el, melyek nem. Arról, hogy milyen maradandó, végzetes kárt tudunk okozni másokban. Arról, hogy nincs mocskosabb annál, mint amikor valaki azt hiszi, hogy következmények nélkül cselekedhet bárkivel bármit. Most nem akarok olyan olcsó hasonlatot használni, hogy a traffipax minden autó sebességét ugyanúgy méri, mégsem büntetnek meg mindenkit egyformán, de szerintem maga és az olvasók is tudják, mire gondolok, amikor azt mondom: bizonyos bűnök nem felejthetők, nem vezekelhetők és nem megbocsáthatók. Szóval elmondtam a kiadónak, miről szólna ez a regény, ők pedig azonnal bólintottak, hogy ez kell nekik. Annyi változott tehát, hogy volt mondanivalóm, és találtam egy hiteles nyomozót, akin keresztül el tudtam mondani a történetet.

– Nehezebb volt kortárs környezetben megalkotni egy történetet? Volt valami külön cél, amelyet kitűzött maga elé?
– Nem jelentett különösebb nehézséget, hiszen ez a jelenem, az életem, a környezetem. Mindenkié ez, talán ezért is hiányoltak a regényből egy olyan pluszt, mint ami a Gordon-történetekben benne van. A célom pedig egyfelől az volt, hogy Budapestet olyannak láttassam, amilyennek én látom: mocskosnak, büdösnek, lerohadtnak, ellentmondásokkal terheltnek – és talán éppen ezért nagyon szerethetőnek. Budapest erős és esendő város. Ezenfelül külön fontos volt, hogy megírjam a vidéket, a zsákfaluk zsákéletét a maguk – Ionescót is megszégyenítő – abszurditásával. A mondanivalóval kapcsolatban – azaz egyfelől a nemi erőszakhoz viszonyuló, általánosnak nevezhető hozzáállást, illetve az ítélet nélküli bűnökkel tarkított elit életének bemutatását – fentebb elmondtam, mit akartam elérni.

– Hogy áll most ön szerint a magyar krimi? Vannak friss, feltörekvő hangok?
– Az lenne elegáns, ha azt mondanám, hogyne, természetesen, mire maga visszakérdezne, hogy kire gondolok, mire én zavartan habognék, mert lábon lőttem magam. Az a helyzet, hogy vannak friss, feltörekvő hangok, de nem hozzám szólnak, és én nehezen tudom ezt értelmezni. Hadd példálózzak. Úgy hiszem, hogy a krimiből el lehet menni a szépirodalomba, de vissza már nagyon nehezen, és ha igen, akkor is olyan nagyságnak megy ez, mint Dürrenmatt, Eco, Auster, Borges, Casares. Vannak olyanok, akik nagyszerűen billegnek a határmezsgyén, nemegyszer téve le valóban szépirodalmi minőségű krimit. Gondolok itt Robert Edricre meg az ő Song-trilógiájára. És akkor beléptünk a másik „országba”, a „krimiből a szépirodalom iránya” nevű helyre, ahol nem sokan vannak egyelőre, de munkájuk úttörő, és nekik lesz köszönhető a krimi és a szépirodalom közti, egyébiránt teljesen értelmetlen és fölösleges határvonal lebontása. Három szerzőre gondolok különösen. Az első James Crumley, aki már harminc éve ott járt, ahova öt-tíz éve érkezett el a kortárs krimi két nagysága, Joseph Kanon és Scott Turow. Abba most nem mennék bele, miért határlebontás, amit csinálnak, ez a beszélgetés nem erről szól, de az egésznek az a tanulsága, hogy aki ma Magyarországon a szépirodalom felől jön a krimi felé, eredendően nem lehet sikeres, mert mindenki egyfajta leereszkedésnek nézi a próbálkozást. Lehet, hogy az olvasó nem nézné annak, de a szerző – tagadja bármennyire is – annak tartja, és ez érezhető az írásán is. Látok próbálkozásokat, feltörekvéseket, ám eredendő gyanakvással nézek minden olyan krimit, amelynek szerzője első regényével rögtön „műfajteremtő” alkotást tesz le az asztalra, újraértelmezve a krimi szabályait. Az elején mindenki nagyot akar ugrani, és sokkal izgalmasabbnak látszik teljes erővel elszaladni a magasugróléc mellett, és beleugrani a hármasugrók homokjába, mondván, ez most az új magasugrás, mintsem ténylegesen átugrani a lécet.

– A bűntől keletre és a Szélhámos Budapest a Librinél jelent meg, az Agavénál viszont félbemaradt a Szent Korona-trilógia, amely Horthy kitalált szárnysegédjének, Wertheimer Miklós hadnagynak az alakja köré épül. Megtudjuk valaha, mit vétett a főszereplő nagyapja a korona ellen?
– Most már egészen bizonyosan mondhatom, hogy igen, mivel jelenleg éppen ezen a regényen dolgozom. Minden ki fog derülni a Wertheimerekről, a koronáról meg a vétségről. Nagyon közel áll a szívemhez a történetük, és nagyon örülök, hogy végre sikerül befejeznem, amit elkezdtem. Nem is a kiadókon múlott, hanem rajtam, mert a sztori olyan volt, akár a meleg zsírral bekent angolna: minduntalan kicsúszott a kezemből, de most végre megvan, megfogtam, és nem engedem. Olvasni azonban csak két év múlva lehet (legalábbis a jelenlegi tervek szerint), előtte egy újabb Gordon-regény lát napvilágot.