Hitler-arcú hősök egy felfordított világban

Napjaink egyik leghíresebb művésze, Georg Baselitz alkotásaiból nyílt kiállítás a nemzeti galériában.

Baselitz nem akar új rendet építeni, hiszen, mint megfogalmazta, több mint elegendő úgynevezett rendet látott már. „Egy lerombolt rendbe születtem, egy elpusztított tájba, egy összetört, meggyötört népbe, egy tönkretett társadalomba.” A képzőművész Hans-Georg Kern néven 1938-ban a Drezda melletti Deutschbaselitzben látta meg a napvilágot. Alig hét évesen kénytelen volt végignézni, amint a világ darabokra hullik körülötte – mesélte a sajtóbejáráson a kiállítás egyik kurátora, Bódi Kinga (a másik kurátor Alexander Tolnay volt). A faluból remek kilátás nyílt Drezdára, így szemtanúja lehetett, ahogy a szövetségesek porig bombázzák a várost. Apja, a náci párt tagja, a fronton harcolt, megsebesült, anyja pedig úgy döntött, a közeledő Vörös Hadsereg elől inkább az amerikaikhoz menekülnek. Ám alig értek ki a faluból, amikor megérkeztek a szovjetek.

Baselitz egyik totalitárius rendszerből a másikba csöppent. Bő tíz év alatt megértette, hogy az NDK szűk keretei semmit sem tartogatnak számára, így hátrahagyva a képzőművészeti főiskolát – akkor még nem állt a fal – Nyugat-Berlinbe ment, hogy ott folytassa a tanulmányait. Ám ekkor újabb csalódás érte, hiszen a szabadság helyett egy másfajta elnyomással, a francia és az amerikai művészetek dominanciájával találkozott. Mindenki az absztrakt festőkért rajongott, Baselitz azonban másra vágyott: leszámolni a múlttal. Megfesteni, és a képeken darabokra zúzni a hamis német mítoszokat, amelyek a világa pusztulásához vezettek. Ehhez azonban nem szakadhatott el a múlttól, hanem újra kellett teremtenie, egészében újra kellett élnie azt. Nem volt egyedül ezzel a törekvésével, számos német művész igyekezett megérteni mindazt, ami Németországgal történt. Elég csak az író Heinrich Böll, Siegfried Lenz vagy a képzőművész Anselm Kiefer munkásságára gondolnunk.

És hogy Baselitz mennyire nem vette félvállról ezt a kíméletlen munkát, bizonyítja a névváltoztatása is. A festő minden ízében német, a németség minden múltbéli borzalmát vállalva, ezért is döntött úgy, hogy felveszi szülővárosa nevét (a Deutsch, vagyis német előtag nélkül!), így lett 1961-ben Hans-Georg Kernből Georg Baselitz.

Minden, ami a művész háta mögött hever, előtte is hever – hangzik az alkotó egyik híres bon mot-ja. Vagyis a múltunk a jövőnk is egyben, minden, ami teszünk, ismétlés, újrajátszás. Ha ehhez hozzáadjuk Kierkegaard, dán filozófus tételét, amely szerint az ismétlés előre emlékezés, könnyen úgy érezhetjük, hogy az idő egy soksávos autópálya helyett csupán egy egyszerű körforgalom, amiből, hiába indexelünk, nem hajthatunk ki. Nincs fejlődés, csak folyamatos ismétlés – állítja Baselitz.

Ennek szellemében jelenítette meg a hatvanas évek közepén készített Hősök című sorozatának durva megfogalmazású képein a háború utáni Németország vergődő, a mindennapokkal küzdő antihőseit. A pásztorok, rebellisek és partizánok figuráinak eltéveszthetetlen sajátossága, hogy Hitler arcát viselik magukon. Ugyancsak a führer arca tekint ránk a manószerű, mitikus figurákról, amelyek éppen hatalmas péniszükkel foglalatoskodnak. A szexualitás kendőzetlen, durva ábrázolása és Hitler fizimiskája a sokkoláson túl a Harmadik Birodalom erőszaktevését és annak céltalanságát jeleníti meg.

Baselitz ezzel a gesztussal ugyanakkor kemény kritikát fogalmaz meg az újjáéledő Németországról, bizonyítva, hogy a múlttól soha nem szakadhatunk el, mindig előttünk marad. Így nem véletlen, hogy néhány újabb kör megtétele után, 2005-ben visszatért a Hősökhöz, és a Remix névre keresztelt sorozatában újraalkotta a hatvanas évek műveit. Az új hősök új testet és új perspektívát kaptak, hiszen mára megváltozott a múlthoz való viszonyunk, amelyet a spontánabb megfogalmazás, a lazább ecsetkezelés, és az élénkebb, világosabb színek tesznek nyilvánvalóvá.

A figurális festészet és az absztrakt helyett a művész egy harmadik utat választott: alakokat jelenít meg, ám a megjelenítés módja egyből kétségbe is vonja, hogy megragadható egy határozott körvonalú valóság. Baselitz művei a képek alapvető funkcióját kérdőjelezik meg, hiszen bármit alkot egy festő, az mindig csak önarckép, reflexió a valóságra, de sosem maga a valóság. Ezt azonban valahogy a néző tudomására kell hozni, aki a legtöbb esetben ragaszkodik ahhoz, hogy amit lát, az a realitás tükörképe a vásznon. Baselitz ezért fogta magát, és megfordította az alkotásait, egészen pontosan fejjel lefelé alkotta meg az alakjait, hogy ne a valóságra figyeljünk a képen, hanem magára a képre: a színekre, a formákra, és azok felépítésére. S bár ennek trükknek vannak hagyományai – a híres anekdota szerint Vaszilij Kandinszkij egyik figurális képét a távollétében a takarítónője leverte, majd fordítva visszarakta az állványra, s mikor a művész hazatért, már kész is volt az absztrakt művészet –, a fejjel lefelé lógó alakok Baselitz védjegyévé váltak. 

„Az a hierarchia, amelyben az ég felül, a föld pedig alul van, csupán megegyezés, amelyhez mindannyian hozzászoktunk, de amelyben éppenséggel nem feltétlenül kell hinni” – fogalmazta meg Baselitz a legvégső pontig vitt felforgatás filozófiáját. Nehéz e szavak hallatán nem arra gondolni, hogy „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm”. Örkény István meghatározása arról, hogy mi a groteszk: a hétköznapok, amelyet a lábunk között átpillantva kifordítva figyelünk, ahol még egy temetés is vidám esemény, hiszen milyen nehéz eltalálni a koporsót a rögökkel fejjel lefelé!

Ez a feje tetejére állított valóság jelenik meg Baselitz majdnem minden munkáján. Az Oroszképek című sorozatában a hivatalos szovjet realizmus alkotásait fordította ki, megfosztva azokat minden üres realizmusuktól. És ugyanez a szándék vezérelte a Drezdai nők című munkái esetében is, amellyel a város pusztulásának állított emléket. Gyerekként végignézte a bombázást, és egészen 1989-ig, a fordulat évéig hordta magában az emléket, ekkor volt képes fába faragni a borzalmakat. A brutális mozdulatokkal kihasított arcok mintha befelé szakadnának, mintha egy tekintet negatívjai lennének, amelyekben az üresség egyaránt lehet a rettenet helye, és az emlékezésé. Mintha ezek az arcok azt kiáltanák az ürességből: kötelességünk szembenézni a múlttal.

Minden kiállítás alkalmával, még ha nem is valljuk be, feltehetjük magunknak a kérdést, miért jó ez nekünk? Hiszen ritkán jön el az a pillanat, amelyről Rilke írt, hogy egy műalkotás arra utasít, változtassuk meg az életünket, de akkor miért van szükségünk arra, hogy sok ezer forintot hagyjunk a pénztáraknál? Anélkül, hogy megtalálnánk az esztétika végső nagy képletét, az Újrajátszott múlt esetében könnyen választ adhatunk a kérdésre. Baselitz kérlelhetetlen kritikája, amellyel a múltat újra jelenvalóvá teszi, példa lehet mindannyiunk számára, különösen egy olyan korban, amikor nagy divatja van a múlt átírásának, csupán a kritikai attitűd hiányzik. Anélkül pedig nehezen lehet őszintén szembenézni mindazzal, ami a hátunk mögött (és így az orrunk előtt) van. Baselitz kifordítja a világot a sarkaiból, és talán nem árt, ha néha fejjel lefelé vizsgáljuk a világunkat, hogy csak azt lássuk, ami a képen van. És ehhez most még az örkényi tornagyakorlatot sem kell elvégeznünk.