Ismét sötét éjszaka borul Európára?

Az öngyilkosságba menekült író, Stefan Zweig utolsó éveiről készült film a kontinens pusztulásáról elmélkedik.

A sakkjátékhoz, amint a szerelemhez is, nélkülözhetetlen a partner, hogy ne váljunk automatává, puszta robottá, s ezáltal végül embertelenné – írta Stefan Zweig itthon talán legismertebb, Sakknovella című művében. A világhírű író, a két háború közti időszak egyik legnevesebb alkotója egész életében azt kutatta, miként kerülhetjük el, hogy embertelenné váljunk. Amikor minden kísérlete kudarcba fulladt, és a világra borult sötét éjszakából nem látta a hajnalpírt, egyetlen kiutat talált: véget vetett az életének. A mérget hosszú időn át a zsebében hordta, egészen 1942. február 22-éig. Feleségével, Charlotte Altmann-nal együtt barbituráttúladagolásban hunytak el. Másnap találtak rájuk petrópolisi otthonukban, az ágyban feküdtek egymás karjaiban.

Stefan Zweig műveit sokan feldolgozták már, az osztrák író világát legutóbb Wes Anderson 2014-es filmje, a Grand Budapest Hotel idézte meg. A Zweig novelláin alapuló alkotás az amerikai rendező saját bevallása szerint is több egyszerű tiszteletadásnál, voltaképpen teljes passzusokat emelt át a novellákból. Talán ezzel magyarázható, hogy a színpompás ornamentikából kibontott tragédia minden korábbinál elevenebb módon ragadta meg Zweig alakját. Hiszen a műveknél mi alkothat teljesebb képet egy íróról?

Stefan Zweig – Búcsú Európától (Vor der Morgenröte) címmel ezen a héten mutatják be a mozikban a Zweig utolsó éveiről szóló, osztrák-német-francia koprodukcióban készült filmet. Maria Schrader alkotása az író emigrációjának állomásait mutatja. A felvillanó jelenetek mintha egy monumentális film kiragadott részletei lennének: a mondat közepén kapcsolódunk be, és nem várjuk meg, amíg a gondolatmenet végére érnek, megyünk is tovább. Ez a dramaturgiai eljárás azt a kellemetlen érzést keltheti a nézőben, hogy ő csupán voyeurként pillant be a kulcslyukon, és így kapja el Stefan Zweig életének intim pillanatait. A gesztussal a valósághoz is közelíthetnénk, ha nem épp az lenne a rendező szándéka, hogy az író életét példabeszédként tálalva elszakadjon a hagyományos életrajzi filmektől.

Stefan Zweig Bécsben született 1881-ben, gazdag nagypolgári családban. A bécsi és a berlini egyetemen filozófiát és germanisztikát tanult. Irodalmi példaképe a nemzeti klasszikusnak tartott Grillparzer volt, korai versein a francia szimbolisták, első prózai munkáin pedig honfitársa, Arthur Schnitzler írásainak hatása érződött. Zweig nagyszerűen menedzselte magát, lelkesen és eltántoríthatatlanul igyekezett felhívni a műveire a kor nagy tekintélyű alkotói, Hugo von Hofmannsthal, Rainer Maria Rilke és Sigmund Freud figyelmét. Buzgalma eredménnyel járt, a tekintélyes művészi körök befogadták az írót.

Zweiget ma előszeretettel ünneplik híres pacifistaként, ám számos alkotótársához hasonlóan ő is hazafias érzelmektől eltelve üdvözölte az első világháborút, és önként jelentkezett a hadi szolgálatra. Hamar elvesztette azonban a lelkesedését, és 1917-es, Jeremiás című háborúellenes drámája miatt emigrációba kényszerült. 1919-ig Svájcban élt, ahol barátságot kötött az európai humanizmus szellemi vezérével, Romain Rolland Nobel-díjas francia íróval. Hazatérése után Salzburgban telepedett le, otthona a humanizmusért küzdő értelmiségiek találkozóhelye lett.

Stefan Zweigre nagy hatást gyakorolt a pszichoanalízis, műveinek érzékeny lélekábrázolásában a Freud munkái iránti érdeklődése mutatkozik meg. Novellái mellett nevét az esszéi, illetve a történelmi személyiségekről (Stuart Mária, Fouché, Mária Antónia) írt regényes életrajzai tették ismertté világszerte.

Hírneve azonban nem védhette meg az egyre erőteljesebb náci propagandától. Zsidó származása és művészete miatt nemkívánatos személy lett hazájában, és amikor otthonát 1934-ben házkutatást címén felforgatták, Londonba menekült, elhagyva feleségét, Friderikét. Öt évvel később, 1939. szeptember 6-án, néhány nappal azután, hogy a német csapatok lerohanták Lengyelországot, Zweig Angliában feleségül vette személyi asszisztensét, Charlotte „Lotte” Altmannt. Hitler háborús sikereit látva a fenyegető veszély elől a házaspár New Yorkba menekült, majd onnan tovább Dél-Amerikába.

Brazíliában telepedtek le, Zweig itt írta meg a nácizmus embertelenségét a társasjáték humanizmusával szembeállító Sakknovellát, és – a magyarul Tandori Dezső fordításában megjelent – A tegnap világa című önéletrajzi munkáját is. A Rio de Janeirotól hetven kilométerre fekvő, német telepesek által alapított Petrópolisban leltek otthonra. A hegyi város még a nyári hónapokban is enyhet adó klímája és a német ajkú értelmiségiek jelenléte azonban nem segített Zweig egyre mélyebb depresszióján. Rettegve figyelte a nácik előretörését és az általa szeretett Európa pusztulását. Úgy érezte, az ő világa a múltba veszett, a jelenben, és főként a jövőben azonban már nem akart részt venni.

Maria Schrader filmje New Yorkra és Dél-Amerikára koncentrál. Egészen pontosan az emigrációra mint léthelyzetre. Stefan Zweigtől, a korszak egyik leghíresebb írójától, a humanizmus élharcosától elvárták, hogy minden erejével segítse a hazájukból menekülőket. A filmben megrajzolt írónak azonban először a saját menekülésével, honvágyával és gyászával kell megküzdenie, és csak ezek után képes mások segítségére sietni.

A film érzékeny pillanatokban, apró gesztusokban ragadja meg a haza elvesztésének tragédiáját, néhol azonban fájóan didaktikussá válik. Zweig (Josef Hader) például hosszan dicséri Brazília etnikai sokszínűségét és lakóinak békés együttélését. A kritikátlan felmagasztalás a mai, nem feltétlenül békés brazil közállapotok fényében különösnek látszik. Főleg ha arra gondolunk, hogy az aktuális problémák a múltba, esetenként éppen Zweig idejébe nyúlnak vissza.

A multikulturális társadalom mellett az író síkra száll az „útlevelek nélküli” Európáért is. A túlhangsúlyozott sokszínűséggel és a menekültek helyzetének tálalásával együtt mindezt nagyon nehéz nem az aktuális élethelyzetünk példájaként nézni. Az író ebben a kontextusban pedig csupán eszköz lehet arra, hogy az alkotók kifejtsék véleményüket Európa jelenleg zajló drasztikus átalakulásáról.

Az utolsó jelenet remekül példázza mindezt. A rendező a házaspárról készült, az egész világot bejárt fotót alkotja újra, amelyen egymásba fonódva fekszenek az ágyban holtan. A nyomozók rekonstruálják a történéseket, megérkeznek a barátok, ismerősök, senki sem tért még magához az első sokkból. Tanácstalanság, könnyek, imádságok és düh. A párt egy ruhásszekrény ajtajába épített tükörben pillantjuk meg, mintegy véletlenül. Erős kép, azonban egyből sikerül kiüresíteni. Az összegyűltek előtt Zweig egy barátja felolvassa az író búcsúlevelét. A valójában csontig hatoló szöveg a vásznon nem egyéb, mint nyílt levél a nézőhöz.

Saját anyanyelvének világa elsüllyedt, elveszett a számára, hazája, Európa megsemmisíti önmagát – írta Zweig. – Az újrakezdéshez hatvanévesen különleges erőre lenne szüksége, ő azonban elvesztette az erejét, ezért véget vet az életének. „Üdvözletemet küldöm a barátaimnak. Lássák meg a hajnalpírt ezután a hosszú éjszaka után! Én, a legtürelmetlenebb, előre megyek.”

Ha az eredeti címre tekintünk – Vor der Morgenröte, magyarul a hajnalpír előtt –, már kétségünk sem lehet az alkotók szándéka felől. Egyértelmű, hogy mit jelent a sötét éjszaka, és mi lehet a hajnal reménye. Így azonban a módszerük bármilyen szofisztikált és érzékeny, a film zárójelbe teszi a saját főhősét. Stefan Zweig neve idővel kikopott az irodalmi köztudatból. Az angolszász nyelvterületen a korábbi hírének jó darabig nyoma sem volt, az utóbbi években azonban elkezdték újra felfedezni az írót. Nagy szerepet játszott ebben Wes Anderson filmje is, amely rámutatott, hogy Zweig modernizmusa ma is lehet szórakoztató és tanulságos. Még ha a legkevésbé sem időszerű.

A sötét éjszaka és reményteli hajnalpír fogalmai csak az író műveinek fényében nyerik el jelentésüket. Azoktól eltávolítva értelmüket vesztik. A mi éjszakánk egészen másként sötét, és a hajnalra sem érdemes úgy várni, ahogy a Búcsú Európától teszi.

Budapest a béke szigete volt az őrületben

A Grand Budapest Hotel többé-kevésbé plágium – vallotta be Wes Anderson három éve a berlini filmfesztiválon. S bár akkor láthatóan csak tréfált, munkája valóban nagyon sokat merít Stefan Zweig alkotásaiból. Az amerikai rendező pasztellszínű filmjei – mint az Édes vízi élet, az Utazás Darjeelingbe, A fantasztikus Róka úr és a Holdfény királyság – mintha egy sosem létezett múlt emlékeit idéznék fel, vagy egy álmot, amelyből épp az imént ébredtünk fel. Ezzel pedig, akárcsak Zweig, Anderson is a tegnap világára nyit kaput. Olyan boldog békeidőt idéz fel, ahol még a tragédiák is a biztonságot jelentő szabályok és erkölcsi normák szerint történnek. A kilenc Oscar-díjra jelölt Grand Budapest Hotel egy Zubrowka nevű fiktív közép-európai országba kalauzolja a nézőt. Főhőse a címben szereplő szálloda nagy hatalmú recepciósa, Monsieur Gustave H. (Ralph Fiennes), aki a két nagy háború és a diktatúrák őrülete ellenére is igyekszik megőrizni saját eltűnőben lévő világát. S hogy miért Budapest lett a hotel neve? Erre maga Zweig adhat választ. A tegnap világa című memoárjában felidézi, ahogy az első világháború idején a frontról hazafelé tartva megszállt Budapesten. A halottak és sebesültek látványa után a magyar főváros és a hotel, amelyben lakott, a béke szigetét jelentették számára az őrület közepén.