Még elkél némi élet az avarokba

Jó irányba mutat a Magyar Nemzeti Múzeum időszakos tárlata, de még több kell a fiatalok lenyűgözéséhez.

No, ami magát a kiállítást illeti, a beharangozó alapján valahogy több interaktivitást képzeltem el. Valami olyasmit, mondjuk, amit kisöcsémmel álmodtunk meg még 1996-ban, hogy egy virtuális szemüveggel (VR) egy olyan térben repülünk, amit ugyan megérinteni nem, de talán bejárni bejárhatunk. Persze ilyesmiről még (mindig) nincs szó, de a három teremben így is elfért volna például több virtualitás.

A két, Kölkeden előkerült germán hölgy egy-egy aranyékszerének a holografika irányába hajló bemutatása izgalmas, csak éppen jó lenne, ha a hozzá tartozó szöveg akkor indulna el a hangszóróból, amikor fejünkre tesszük a fejhallgatót, s nem egy folyamba kellene becsatlakoznunk, egyrészt mondjuk a bemutató kellős közepén, másrészt teszem azt angol nyelven. A legizgalmasabbnak tűnő attrakció – amiben egy táblagéppel lehet párba állítani egy-egy korszaknak a Földközi-térségben más-más helyén lévő tárgyait – sajnos épp nem működött. Kár. Mert pont az ilyen megoldások lehetnének igazán csábítók. Az, hogy a még a XIX. század közepén Kunágotán feltárt, Bizáncot is minden bizonnyal megjárt avar harcosról készítettek egy életét bemutató (fiktív) animációt, s azt folyamatosan kivetítik, igazán szuper. Tetszetős a grafika is, csak ne üvöltené be az egész teret, az ugyanis picit zavaró. Valahogy nehéz másra összpontosítani, például a tárgyak leírásaiban elmerülni. Azonban a síregyüttes tárgyi hagyatéka szép lenyomata annak az anyagi kultúrának, amibe bekukucskálhatunk.

A kiállítás leghatásosabb része az utolsó teremben vár, ahol a harcos aranylemezekkel ékesített kardjának történetét ismerhetjük meg egy kisfilmen keresztül. Ez a pár perc tényleg magával ragadó volt. Főleg az aranylemezek története miatt. Azok ugyanis egykor egy bizánci ládikát díszítettek, s később egy rablóhadjárat után feszegették le onnan, hogy végül az ominózus kardra kerüljenek. Ez a genezis nemcsak régészeti szempontból érdekfeszítő, de egyúttal rávilágít azokra a hétköznapokra, amelyeket a kalandozó hadjáratok váltottak „aprópénzre”.

Ha összegezni kell, akkor azt mondhatom, hogy az irány jó, de valahogy még több érdekességre, XXI. századi gondolkodásra lesz szükség ahhoz, hogy ne csak szakmabelieket vagy a régészet és a történelem iránt komolyan érdeklődőket, hanem mondjuk egy szertelen tizenévest is grabancon tudjon ragadni és magához húzni egy-egy ilyen kiállítás. Ha pedig az ember már ott jár, s korábban még nem látta, érdemes betérnie a Kárpát-medence történetét bemutató állandó kiállításra is, amelyben ugyancsak belebotolhatunk némi interaktivitásba – már ha éppen kétoldalú a kommunikáció, és nem csupán csak mi tudjuk szidni a rendszert, amiért egy eszköz nem működik.