2004-ben ezt írta: „Gyakran eszembe jut a jó görög Diogenész esete Nagy Sándorral. A császár tisztelte a bölcset, és egy alkalommal felkereste. A nagy cinikus hordója előtt hevert a napon, és láthatóan fittyet hányt a feléje közeledő hatalmasságra meg fontoskodó sleppjére. Amikor pedig a császár megállt előtte, és azt kérdezte, mit tehetne érte, kívánjon bármit, megteszi. Diogenész így válaszolt: ne álld el a napot! Magam sem tudnék mást kérni politikusainktól. Tegyék a dolgukat, de ne állják el a napot.”
Mindegy, hogy milyen évet vagy politikai ciklust írtunk, Szepesi Attila nem volt soha mérges. Legfeljebb szomorú. Bölcsen és szelíden elrejtőzött a kultúrában és irodalomban. Neki ez volt az, ami Diogenésznek a hordó. Az irodalomban lakott.
Egyszer a kétezres években meglepő módon egy drogültetvény felszámolásáról ír napi tudósítást. De még itt is rá vall a stílus: „Gondos kertészek módjára termesztették a vadkendert a gárdonyi családi házban”. Aztán hosszasan, élvezettel ecseteli, hogy milyen válogatottan rafinált módszerekkel tartották életben az ültetvényt. „Rendezett sorokban találták meg a cserepes ültetésű, élénkzöld növényeket.”
Ebben is meglátta azt, ami szép; lenyűgözte az alkotás.
