A kevés valódi költő közé tartozik. Rezzenéstelen a hangja, és kísértésbe nem jött, amikor pedig sokan kísértésbe estek. Ugyanolyan nagy költő számomra, mint bárki, akiről sokat szoktak beszélni – mondta róla egy 2002-es interjúban Esterházy Péter. Szepesi Attiláról semmiképp nem beszéltek annyit, amennyi megillette volna. Talán ezért becsülte meg értő olvasóit és értő kritikusait: Esterházyt, Tandori Dezsőt, Határ Győzőt, Csiki Lászlót.
A Babérkoszorú díjas és József Attila-díjas Szepesi Attila súlyos betegség után, életének 75. évében halt meg csütörtökön. Kétszer kapott Weöres Sándor-díjat, nyilván nem véletlenül. Játékosságában, formai bravúrjaiban, zeneiségében nem maradt el Weörestől. Elég, ha gyerekverseire vagy pajzán énekeire gondolunk. Volt persze olyan is, hogy Szepesi Attila elhagyta ezt a formai játékosságot, és rímtelen, tömör sorokban mesélt el egy családi történetet, amivel el tudott mondani valami fontosat a történelemről. 1956-ról egész verseskötete jelent meg. Visszanyúlt az archaikus költészethez, a népköltészethez, különös, borzongató képeinek, képzettársításainak alapanyaga többnyire innen származik.
A költő hosszú évekig a Magyar Nemzet publicistája volt, korábban az Új Magyarországé. Jól írt, könnyű kézzel, egyszerűen. Mindig a kultúrából indult ki, és majdnem mindig az irodalomból. Szeretett a régi nagyokon gondolkodni. Berzsenyi Dánielen és Vajda Jánoson, vagy azon, mekkora kár, hogy Petőfi nem olvashatta Bessenyei György fő műnek szánt, tízezer soros költeményét. A műveltség költőként is fontos volt neki.
Az irodalom kapcsán tudott írni bármiről, ami a jelenben vagy a történelmi múltban megesett: határon túli magyarokról, Beregszászról, ahol gyerek volt, méregkeverő várurakról, kovácsokról, alkimistákról, a globális felmelegedésről. Sok régi írását elolvastam most, de nem találtam közte olyat, amely indulatos lett volna. És csak alig néhány igazán személyeset – a beregszászi gyerekkorról például, a Magyarország iránti vágyakozásról, majd az áttelepülés utáni csalódásról. Közéletről alig ír ezekben az esszékben. De ha igen, akkor is önmaga marad.
2004-ben ezt írta: „Gyakran eszembe jut a jó görög Diogenész esete Nagy Sándorral. A császár tisztelte a bölcset, és egy alkalommal felkereste. A nagy cinikus hordója előtt hevert a napon, és láthatóan fittyet hányt a feléje közeledő hatalmasságra meg fontoskodó sleppjére. Amikor pedig a császár megállt előtte, és azt kérdezte, mit tehetne érte, kívánjon bármit, megteszi. Diogenész így válaszolt: ne álld el a napot! Magam sem tudnék mást kérni politikusainktól. Tegyék a dolgukat, de ne állják el a napot.”
Mindegy, hogy milyen évet vagy politikai ciklust írtunk, Szepesi Attila nem volt soha mérges. Legfeljebb szomorú. Bölcsen és szelíden elrejtőzött a kultúrában és irodalomban. Neki ez volt az, ami Diogenésznek a hordó. Az irodalomban lakott.
Egyszer a kétezres években meglepő módon egy drogültetvény felszámolásáról ír napi tudósítást. De még itt is rá vall a stílus: „Gondos kertészek módjára termesztették a vadkendert a gárdonyi családi házban”. Aztán hosszasan, élvezettel ecseteli, hogy milyen válogatottan rafinált módszerekkel tartották életben az ültetvényt. „Rendezett sorokban találták meg a cserepes ültetésű, élénkzöld növényeket.”
Ebben is meglátta azt, ami szép; lenyűgözte az alkotás.
