Anglia sok mindennek a hazája, így a sportként űzött lóversenynek is. Az elmúlt évszázadokban töméntelen mennyiségű adat gyűlt össze a lóversenyek eredményeiről, ezek elemzésével pedig nemcsak a versenyek kultúrtörténetéről alkothatunk képet, de a versenylovak képességeit meghatározó biológiáról is.
Az Exeteri Egyetem munkatársai az elmúlt százhatvan év rengeteg – pontosan 616 084 – brit lóversenyének adatait elemezték, amelyeken összesen 70 388 ló vett részt. Minden elképzelhető faktor hatását vizsgálták, miközben arra keresték a választ, hogy „jobbak” lettek-e a versenylovak a 19. század közepe óta. Így minden egyes résztvevő ló és verseny esetében megvizsgálták az állat életkorát, nemét, a verseny időpontját, talaját, a távot, a pálya helyszínét és sok minden mást. Az eredmények szerint az elmúlt másfél évszázadban jelentősen gyorsabbak lettek a lovak. Míg a közép- és hosszú távú versenyeken, úgy tűnik, a lovak időközben elérték fizikai teljesítőképességük maximumát, így egy ideje már nem gyorsulnak, addig a rövid távú, sprintversenyek esetében mind a mai napig tart a töretlen javulás.
A Biology Letters szakfolyóiratban megjelent tanulmány eredményei szerint a legutóbbi időkben, 1997 és 2012 között a hagyományos, 1,2 kilométer hosszú versenyeken évente egy ezrelékkel javultak a lovak, ami azt jelenti, hogy az átlagos győztes idő 72,92 másodpercről 71,74-ra csökkent. Ez a különbség hét lóhossznak felel meg, ami hatalmas differencia, tekintve hogy e versenyt átlagosan mindössze 1,28 lóhosszal szokta megnyerni a győztes a második előtt.
De mi lehet e gyorsulás oka. Egyrészt közrejátszik a zsokék technikájának fejlődése is, de a fő ok a lovak testfelépítésbeli és élettani „fejlődése”, ami leginkább a genetikának és a tudatos tenyésztésnek köszönhető. A brit kutatók, minthogy az az Egyesült Királyságban tilos – bár csalók mindig voltak-lesznek –, nem vették figyelembe a dopping, a szteroidok és a fájdalomcsillapítók hatását. Az Egyesült Államokban ezzel szemben a versenyszervezők alig titkolt közönnyel viseltetnek a doppinggal kapcsolatban, tehát a gyógyszeres teljesítményjavítás kimondva-kimondatlanul az amerikai lóversenyek szerves része.
A Gizmodo kommentárja szerint a lóversenyzés a legbrutálisabb sport a világon, ahol a sportolók gazdái rutinszerűen hajszolják a halálba az atlétákat. A The New York Times szerint Amerikában huszonnégy versenyló pusztul el a pályákon – hetente. Az amerikai zsokéklub lósérülési adatbázisa szerint 2014-ben legalább 583 versenyló pusztult el a futama után hetvenkét órán belül.
Mi lehet ennek az oka? A fájdalomcsillapítók például, bár látszólag jót tesznek vele, hiszen csökkentik fájdalmait, valójában halálos veszélybe sodorják az állatot. Amikor fájdalomcsillapítóval futtatják a lovat, azzal nem gyógyítják, csak elfedik a fájdalmat kiváltó okot. Ezáltal a sérülései sokkal súlyosabbá válhatnak, ami sokszor végtagtörésekhez vagy halálhoz vezethet. Egy másik gyógyszer, amelyet a feltételezések szerint az amerikai versenylovak kilencven százalékának adnak folyamatosan – ha indokolt, ha nem –, eredeti funkciója a tüdővérzés megakadályozása lenne. Valójában azonban azért adják nekik, mert hatására a vese több vizeletet választ ki, a ló sok vizet veszít, tömege csökken, így gyorsabban tud futni.
De a versenylovak halandóságának legfőbb oka, hogy tulajdonosok jelentős része a gyors pénzkeresés lehetőségét látja bennük, és eldobható, pótolható eszközöknek tekinti őket. Így a tenyésztés fő célja a robbanékonyság, a végsebesség. Ez azonban természetes módon nem tarthat a végtelenségig, és az ellenállóképesség, a tartós egészség és a boldog öregkor kárára válik. Manapság egy versenyló pályafutása során átlagosan 6,37 versenyen indul. Ez az érték negyven éve még 11,31 futam volt. A mai bajnokok tehát egyre gyorsabbak, ugyanakkor olyan törékenyek, mint a kristályüveg. Minden egyes nemzedékkel egyre csökken ellenálló képességük a katasztrofális következményekkel járó sérülésekkel és betegségekkel szemben.
Kitenyésztettük a szuperatlétát, de egyúttal meg is öljük.
