Bár a fiatalember teljesen átlagos kiskamaszos alakja rajzolódik ki, aki szeret hokizni, teniszezni és számítógépes FIFA-mérkőzéseket játszani a barátjával, Marcival, a személyisége üdítő komolyságot áraszt. Szokva van az újságírói kérdésekhez, amelyekre mindig udvariasan és választékosan felel. Amiről viszont – az élet értelmére vonatkozó kérdésemre válaszolva – valóban kedvvel mesél, az az öröm, amit zenéjével szerezni tud. A szereplést mindig élvezte. Nemhiába, hiszen klasszikus zenei karrierjének felívelése előtt a Pécsi Nemzeti Színházban színészkedett.
– Négyéves koromban nyúltam először a zongorához, és már akkor sem összevissza nyomogattam a billentyűket. Akkor komponáltam ezt a dallamot – mondja, és ujjai máris repkednek a billentyűk felett, a harmóniák pedig szépen sorakoznak. Hogy hogyan szembesültek mindezzel szülei, azt édesapjától kérdezem, aki a beszélgetés után jön csak le közénk dolgozószobájából.
– Nem adtunk kifejezett komolyzenei nevelést Misinek, hacsak az nem számít annak, hogy amikor édesanyja hasában volt, sok Mozart- és Bach-muzsikát hallgatott, mert kimutatták, hogy ezek nagyon jók a magzat idegrendszerének a fejlesztésére – meséli a pécsi egyetem filozófiaprofesszora, aki ugyanakkor felidézi kollégája tíz évvel ezelőtti jóslatát. – Amikor Misi hároméves volt, Fehér M. István azt mondta róla: „Ebben a tekintetben egy nagy művész rejlik.”
Az ifjú zongoraművész mindenhol jól érzi magát, nem vágyik Budapestre.
– Pécs nagyon jó hely, itt minden közel van. Amikor leszaladok a hegyről, hogy a barátaimmal találkozzam, bárhol ott vagyok gyalog öt perc alatt – mondja, miközben azzal is tisztában van, hogy hosszú távon lehetetlen itt maradnia. Zenei tanulmányai előbb-utóbb elszólítják a városból, sőt várhatóan az országból is.
– Vannak olyan távolságok, amelyeket nem érek át az ujjammal, mert még nem elég nagy a kezem – vágja rá, amikor arról kérdezem, akármit el tud-e már játszani. És vajon érzelmileg fel van-e készülve mindarra, amit el kell játszania?
