Az igazság azért van oda, mert meghalt Chuck Berry, így aztán most már tényleg a rock and roll is. Vigasz a gyászoló gyülekezetnek, hogy csupán a test repült egyet, a lélek örökre velünk. Nem kezdem el most sorolni az elhunyt elévülhetetlen érdemeit, pláne kronologikusan a huszadik század alakformálásában. Aki intenzíven élt már akkoriban és nem értesült az életpálya ikonikus pillanatairól, az olyan, mintha lecsúszott volna az atombombáról.
Úgy nagyjából ezt írtam öt hónappal ezelőtt, szeretett testvérünk kilencvenedik születésnapján. Csodálatos reggelem volt, ilyet kívánok mindenkinek. Gondoltam ugyanis, hogy megnézem, miként ünnepelték a magyar rock and roll hívők Chuck Berry kilencvenedik születésnapját. Nos, szépen... Plusz még az életmű néhány legendássá nemesült töredékét, valamint a hozadékokat. Azt például majdnem elfelejtettem, hogy a Vissza a jövőbe egyik kulcsjelenetében Marvin azt üvöltözi a telefonba, hogy itt az unokaöcséd, ez az a stílus, amit keresel, hallgasd, miközben Michael J. Fox éppen a Johnny B. Goodot tolja a kővé dermedt közönségnek egy piros Gibsonnal (a gitár neve Lucille, mi más) a nyakában, hogy aztán egy ihletett pillanatban egy chuckberrys mozgáskombinációval szelje át a színpadot, amit később Angus Young fejlesztett tökélyre. Hogy ezt a totyogásra egyáltalán nem emlékeztető mozdulatsort miért nevezik kacsajárásnak, az mind a mai napig a rock and roll egyik legnagyobb rejtélye.
A sínek mellett vett egy házat, bírja még, túl messze ment el a rock and roll srác, hiába mondták neki Johnny (nana) vigyáááááázz – ez már Hobo, mert Johnny vagy Johnnie, Lucille, Nadine és a többi Chuck Berry-teremtmény egy adott pillanatban lazán átmászott a vasfüggönyön, hogy aztán teli tüdőből bomlasszon egy jóízűt. Persze kinek Chuck Norris, kinek Chuck Berry jött be a hanyatló nyugat ópiumfüstjén átderengve.
Berry viszont tényleg ott vigyorog a modern kultúra tablóképén és ő maga a megoldóképlet (a kifejezés tudós kollégám, Németh Róbert hozzájárulása ehhez a kis megemlékezéshez), azaz rock and roll egyenlő rythm and blues plusz country and western. Olyasmi ez, mint az E egyenlő emszer cénégyzet, senki sem érti, de mindenki használja. A Chuck-hatás szinte felmérhetetlen, ám törvényszerű. Nevezzük őt bátran a Nagy Szintetizátornak is akár, vagy a Nagy Innovátornak, az is jó, aki még a hangszer széleskörű alkalmazása előtt akkor és úgy ötvözte a fehér és a fekete zenét, ahogy és akkoriban egyáltalán nem volt szokás és ezzel elévülhetetlen érdemeket szerzett a műfaj kialakításában.
Aztán elszabadult a pokol, és mialatt Berry éppen a sitten tartózkodott, a Stones belecsapott a Carolba, hogy a fehér középosztály magukkal nem bíró ifjaiban felrobbanjon az adrenalin és kezdetét vegye a lehetetlen. És bár az idei Chuck Berry-turné technikai okok miatt elmarad, ha jól figyelünk, a következő párbeszédet hallhatjuk a túloldalról. John Lennon: Ha a rock and rollt másként hívták volna, rólad kellett volna elnevezni. Viszont én voltam a világ legnagyobb költője. Chuck Berry: Igen, de csak azért, mert olvastál verseket.
(Ajánlott zene a búcsúhoz – Chuck Berry: Nadine (valami skandináv tévéből). Franciás elegancia, északi fény.)
