A férfi egy puzzle előtt ül, előtte a játék darabjai szanaszét; csak a széleket sikerült kiraknia, a belseje üres. Néhány óra múlva ugyanúgy ül, s még mindig csak a szélek vannak egymáshoz illesztve. A képet nem látjuk, a főhős meséli el depressziós, egy-másfél évvel korábban öngyilkosságot elkövető apjáról. Sokáig úgy érezzük, a tehetetlen mozdulatlanságot ő is megörökölte: kedvenc tartózkodási helye az ágy, élete pedig olyan különös, önpusztító spirálban zajlik, amelyből lehetetlenségnek tűnik kitörni.
Szó sincs persze melodrámáról, szociodekadens, rosszkedvű hanyatlástörténetről. A dekadenciát alig észrevehetően kesernyés iróniával átszövő, fiatalos lendületből eredő jókedv, bohém tréfálkozás lengi be, amit csak megspékel a szereplők vállrándító, fatalista magatartása.
A fiatal német–svájci író, Benedict Wells regénye (az eredeti címe Spinner) 2009-ben látott napvilágot, egy évvel azután, hogy a debütáló szerző Beck utolsó nyara című kötetével felhívta magára a figyelmet.
A fura érdekessége a lebegtetés, annak a kérdésnek a nyitva hagyása, hogy a főhős Jesper Lier „furasága” kortünet-e csupán, annak a jele-e, ami a felnőttkorba lépés általános nehézségét jelenti manapság, vagy pedig a tehetség bélyege, a felkentség különös tünete. A darab e tekintetben szerencsére nem ad bizonyosságot. Jesper regényt ír, nagyregényt, az alkotás esetében – mi más lehetne – vérre menő folyamat, értelmet adó, sőt kizárólagosan értelmet adó tényező. Ezért válik végzetesen kiszolgáltatottá, sebezhetővé. Sikerén ugyanis nagyon sok múlik – ebből a látószögből figyelve tulajdonképpen minden –, az előadás metaforájánál maradva leginkább az, hogy képes-e azt a bizonyos puzzle-t belülről is kitölteni. Ha nem az aktuális jelenben, akkor legalább később.
Jesper törvényszerűen magára marad; regénye zavaros-érthetetlennek minősül, atyai barátja, aki az ügyben a végső szót kimondhatná, pedig váratlanul meghal. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben a főhős a legrokonszenvesebb döntést hozza: maga elé rántja írógépét, s újrakezdi a munkát. Mintha megvilágosodás érné, utasítja vissza egy lány ajánlatát: a bimbózó szerelem beteljesedésének, vele pedig a polgári révbe érésnek a lehetőségét. Az írói magányt választva sem érkezhet el persze hozzá a bizonyosság, csupán valamiféle halvány, földön túli biztatás. Nem látni semmit: ennek színpadi leképeződése a mindent uraló alapszín, a fekete. Fekete a fal, a hűtőszekrény, a bútor, de mindenekelőtt a papír is, amire feketével jegyzi föl szövegét. (A díszlet Izsák Lili munkája.) Csak az utolsó pillanatban, a tünékeny remény jeleként kerül fehér lap az elnyűtt írógépbe. A bizonytalanságot az e világi szférán túlra helyezve teljesíti ki, teszi örökké, a szörnyszellem – kísértő?, pusztító?, fényt hozó? – feltűnése az előadás végén.
