A férfi egy puzzle előtt ül, előtte a játék darabjai szanaszét; csak a széleket sikerült kiraknia, a belseje üres. Néhány óra múlva ugyanúgy ül, s még mindig csak a szélek vannak egymáshoz illesztve. A képet nem látjuk, a főhős meséli el depressziós, egy-másfél évvel korábban öngyilkosságot elkövető apjáról. Sokáig úgy érezzük, a tehetetlen mozdulatlanságot ő is megörökölte: kedvenc tartózkodási helye az ágy, élete pedig olyan különös, önpusztító spirálban zajlik, amelyből lehetetlenségnek tűnik kitörni.
Szó sincs persze melodrámáról, szociodekadens, rosszkedvű hanyatlástörténetről. A dekadenciát alig észrevehetően kesernyés iróniával átszövő, fiatalos lendületből eredő jókedv, bohém tréfálkozás lengi be, amit csak megspékel a szereplők vállrándító, fatalista magatartása.
A fiatal német–svájci író, Benedict Wells regénye (az eredeti címe Spinner) 2009-ben látott napvilágot, egy évvel azután, hogy a debütáló szerző Beck utolsó nyara című kötetével felhívta magára a figyelmet.
A fura érdekessége a lebegtetés, annak a kérdésnek a nyitva hagyása, hogy a főhős Jesper Lier „furasága” kortünet-e csupán, annak a jele-e, ami a felnőttkorba lépés általános nehézségét jelenti manapság, vagy pedig a tehetség bélyege, a felkentség különös tünete. A darab e tekintetben szerencsére nem ad bizonyosságot. Jesper regényt ír, nagyregényt, az alkotás esetében – mi más lehetne – vérre menő folyamat, értelmet adó, sőt kizárólagosan értelmet adó tényező. Ezért válik végzetesen kiszolgáltatottá, sebezhetővé. Sikerén ugyanis nagyon sok múlik – ebből a látószögből figyelve tulajdonképpen minden –, az előadás metaforájánál maradva leginkább az, hogy képes-e azt a bizonyos puzzle-t belülről is kitölteni. Ha nem az aktuális jelenben, akkor legalább később.
Jesper törvényszerűen magára marad; regénye zavaros-érthetetlennek minősül, atyai barátja, aki az ügyben a végső szót kimondhatná, pedig váratlanul meghal. Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben a főhős a legrokonszenvesebb döntést hozza: maga elé rántja írógépét, s újrakezdi a munkát. Mintha megvilágosodás érné, utasítja vissza egy lány ajánlatát: a bimbózó szerelem beteljesedésének, vele pedig a polgári révbe érésnek a lehetőségét. Az írói magányt választva sem érkezhet el persze hozzá a bizonyosság, csupán valamiféle halvány, földön túli biztatás. Nem látni semmit: ennek színpadi leképeződése a mindent uraló alapszín, a fekete. Fekete a fal, a hűtőszekrény, a bútor, de mindenekelőtt a papír is, amire feketével jegyzi föl szövegét. (A díszlet Izsák Lili munkája.) Csak az utolsó pillanatban, a tünékeny remény jeleként kerül fehér lap az elnyűtt írógépbe. A bizonytalanságot az e világi szférán túlra helyezve teljesíti ki, teszi örökké, a szörnyszellem – kísértő?, pusztító?, fényt hozó? – feltűnése az előadás végén.
Friss, jó ritmusú Fehér Balázs Benő rendezése, valósággal sajnáljuk, hogy vége szakad. Rada Bálint tehetségének széles skáláján játszva jeleníti meg Jesper összetett, „fura” alakját. Radnay Csilla mindegyik alakmásában hiteles femme fatale, Rába Roland lapszerkesztőként, nagybácsiként, kezelőorvosként, görög melegbár-tulajdonosként (e minőségében a Niko Papadopulosz beszélő nevet viseli) rejtelmes apapótlék. Bán Bálint angyali természetet, olykor bukott angyali természetet hordozó figura, Nagy Dániel Viktor pedig fájdalmas-őszinte, finom eszközökkel karikírozott meleg fiú.
