Kezdésként alaposan összegyűjtöttem minden érvet, miért nem írok a Kiscsillag sorban ötödik stúdióalbumáról. Nézzük csak!
Az első két szempont általános. A nagy megosztások, kommentek, feltöltések korában minek bármit is méltatni, lehúzni, kritizálni, elemezni? Visz itt a szél mindent, száll a hordalék, az ördögszekér. Mára az sem igaz, hogy annak van igaza, aki hangosabban kiabál. Senkinek sincs igaza, párhuzamos ízlések alkotnak párhuzamos univerzumokat. Elintézzük egy felfelé vagy épp lefelé álló mutatóujjal a virtuális térben. A minősítést minősítjük, a tárgy elvész.
Valami bennem sem a régi már. Egész hosszan kitolódott az a korszakom, amikor kétkazettás magnóval, majd cd-lejátszóval, később okosabb eszközökkel is, méretes fülhallgatókkal kiegészítve napokra tűntem el az ágyban egy-egy új kazettával, lemezzel. Ezek aztán hetekig formálták mikrokozmoszom, apró részletekért harmincszor is visszatekertem, másképp jártam az utcán, a kutyák is másképp csóválták farkukat, ha végigszagoltak. Érzetek kapcsolódtak egy-egy albumhoz, amelyek ma is egy pillanat alatt visszajönnek, ha az adott dallam felcsendül valahol, és beindítja a pavlovi reflexet. Aztán ez is alábbhagyott, igyekszem figyelni, amit érdemes, de megindulni ritkán sikerül már.
A többi már konkrétabb. Inkább a Kispál és a Borz, mint a Kiscsillag, ez már csak ilyen régi becsípődés. Aztán: ver a hideg a musical műfajtól. Továbbá a nyers erő nálam jobban hat, mint a túltervezett barokk kompozíciók. Szóval van valami végtelenül ellentmondásos és irracionális abban, miért akadt ennyire be a Semmi konferencia, de a mikrokozmoszomban ismét módosult néhány csillagpálya.
Előre elhatároztam, hogy ez a lemez idegesíteni fog, mert rettegéssel tölt el az art rock kifejezés, amely megágyazott neki, mert a mögöttünk álló negyedszázadban láttuk már Lovasi artisztikus nekibuzdulásait, amelyeket lelkesen fejtegetett ő maga is egy ideig, majd – szerencsére – otthagyta őket, ahogy a kisgyerek a megunt játékát. Ilyenkor mindig kárpótolt bennünket valami nyerssel, karcossal. Tulajdonképpen a Kiscsillag maga is ilyen miliőben született meg. Épp ezért töltött el – cseppet sem titkolt – előítéletes szorongással, amikor bő egy éve színházak színpadán tűnt fel ismét a zenekar mindenféle fának meg karácsonyfának öltözött emberekkel. Musicalt nem akarok, fakadtam ki a megjelenés előtti órákban.
Erre azt kaptam. Ám ennek ellenére vagy pont ezzel együtt a kutyák ismét érezhetnek rajtam valamit, és másképp ülök a vonaton.
Olyan érzésünk támad a Semmi konferencia kapcsán, hogy valahogy mindig ez akart megszületni a Lovasi-életmű során, de korábban valamin mindig félrement. Rendre becsusszant valami, ami nem illett volna oda, egy erőltetett zenei poén, egy hangulatában elütő dal, indokolatlanul túlcsiszolt hangzás vagy épp fordítva, egy téma, amely több gondosságot érdemelt volna. Na, itt ilyen nincs. Sosem sikerült korábban Lovasi amúgy rendkívül értékes és megsüvegelendő életművében ennyire tökéletes album. Nincs benne fölösleges hang, elnagyolt téma, túltolt riff, erőltetett billentyű, klasszicizáló vonósszekció, fölöslegesen (ön)ironizáló „kacsintsunk össze” szöveg. Ilyen értelemben kristálytiszta, hangulatilag egységes zene ez érett lírával megtámogatva. Annyira érett és összetett, hogy – minden érdemük elismerése mellett – először mondhatjuk a zenekart meghatározó párosról, Lovasi Andrásról és Leskovics Gáborról: nem azok a bölcsész srácok, akik nem mellesleg igen magas szinten muzsikálnak, hanem végtelenül profi zenészek, akik talán először tudták maradéktalanul azt rögzíteni, amit belül hallottak. És ezekhez kiváló fiatal zenésztársakra leltek.
Ott lapulnak a lemez előzményei az elmúlt negyven-ötven év hazai és külföldi pop, rock és rock and roll zenéjében, miközben úgy musical mindez, ahogy a Képzelt riport vagy a Pink Floydtól A fal. Lehet sorolni a neveket, az előadókat, de fölösleges. Azért fölösleges, mert a Semmi konferencia előzményei elsősorban Lovasi András korábbi munkásságában keresendők. Valahogy mindig ez akart kibuggyanni, akár a búvópatak, és részleteiben a korai Kispáltól a legutóbbi, most már utolsó előtti Kiscsillag-lemezig jelen volt. Leginkább talán a Velőrózsák próbált ilyesféle rockopera lenni, de nem ment neki, mert ott még valamiből sok volt, valamiből meg kevés, a végeredmény pedig valami barokkosan túlfeszített, egyben hiányérzetet keltő lemez lett.
Ezek a számok elütnek a megszokott dalstruktúrától, és eklektikus opusokká avanzsálnak, döntő többségük valószínűleg értelmezhetetlen is lenne a lemezen kívüli térben, a koncepcióból kiszakítva, mondjuk korábbi albumokon szétszórva.
Valami olyan született, amit – feltesszük – sem kiköpni, sem lenyelni nem tud majd a kor, amely látszólag túllépett már az ilyesféle konceptlemezeken és struktúrákon. Pedig ha magába szállna, volna mit tanulnia, mert a Semmi konferencia korszakosan fontos lemez lehetne (ha volna még korszak).
És ez nem semmi.
