Semmifesztivál a Lovasi-univerzumban

A Semmi konferencia nem nincs, hanem van. Az utóbbi évek legizgalmasabb lemeze a Kiscsillagtól.

Erre azt kaptam. Ám ennek ellenére vagy pont ezzel együtt a kutyák ismét érezhetnek rajtam valamit, és másképp ülök a vonaton.

Olyan érzésünk támad a Semmi konferencia kapcsán, hogy valahogy mindig ez akart megszületni a Lovasi-életmű során, de korábban valamin mindig félrement. Rendre becsusszant valami, ami nem illett volna oda, egy erőltetett zenei poén, egy hangulatában elütő dal, indokolatlanul túlcsiszolt hangzás vagy épp fordítva, egy téma, amely több gondosságot érdemelt volna. Na, itt ilyen nincs. Sosem sikerült korábban Lovasi amúgy rendkívül értékes és megsüvegelendő életművében ennyire tökéletes album. Nincs benne fölösleges hang, elnagyolt téma, túltolt riff, erőltetett billentyű, klasszicizáló vonósszekció, fölöslegesen (ön)ironizáló „kacsintsunk össze” szöveg. Ilyen értelemben kristálytiszta, hangulatilag egységes zene ez érett lírával megtámogatva. Annyira érett és összetett, hogy – minden érdemük elismerése mellett – először mondhatjuk a zenekart meghatározó párosról, Lovasi Andrásról és Leskovics Gáborról: nem azok a bölcsész srácok, akik nem mellesleg igen magas szinten muzsikálnak, hanem végtelenül profi zenészek, akik talán először tudták maradéktalanul azt rögzíteni, amit belül hallottak. És ezekhez kiváló fiatal zenésztársakra leltek.

Ott lapulnak a lemez előzményei az elmúlt negyven-ötven év hazai és külföldi pop, rock és rock and roll zenéjében, miközben úgy musical mindez, ahogy a Képzelt riport vagy a Pink Floydtól A fal. Lehet sorolni a neveket, az előadókat, de fölösleges. Azért fölösleges, mert a Semmi konferencia előzményei elsősorban Lovasi András korábbi munkásságában keresendők. Valahogy mindig ez akart kibuggyanni, akár a búvópatak, és részleteiben a korai Kispáltól a legutóbbi, most már utolsó előtti Kiscsillag-lemezig jelen volt. Leginkább talán a Velőrózsák próbált ilyesféle rockopera lenni, de nem ment neki, mert ott még valamiből sok volt, valamiből meg kevés, a végeredmény pedig valami barokkosan túlfeszített, egyben hiányérzetet keltő lemez lett.

Ezek a számok elütnek a megszokott dalstruktúrától, és eklektikus opusokká avanzsálnak, döntő többségük valószínűleg értelmezhetetlen is lenne a lemezen kívüli térben, a koncepcióból kiszakítva, mondjuk korábbi albumokon szétszórva.

Valami olyan született, amit – feltesszük – sem kiköpni, sem lenyelni nem tud majd a kor, amely látszólag túllépett már az ilyesféle konceptlemezeken és struktúrákon. Pedig ha magába szállna, volna mit tanulnia, mert a Semmi konferencia korszakosan fontos lemez lehetne (ha volna még korszak).

És ez nem semmi.