„A jó szakmai kapcsolatok is óvtak a politikai vitáktól”

E. Csorba Csilla művészettörténész a fiatal generáció irodalomhoz való viszonyáról és a múzeumi munka megbecsültségéről.

– Egy hátrányos helyzetű kistelepülésre másféle tartalom kell, mint egy fővárosi múzeumba?
– Ezt nem mondanám. De az utazó kiállításokat mindig kíséri múzeumpedagógus, és sok múlik azon, hogy megtalálja-e az adott közönségnek megfelelő hangot. Az viszont tény, hogy manapság, ha egy iskolás csoportot vezetünk egy kiállításban, mást mondunk, mint a nyolcvanas években. Akkor még magától értetődőnek tekinthettük, hogy a gyerekek olvastak mondjuk legalább egy-két Jókai-regényt. Ma már abból indulhatunk ki, hogy nagyon keveset olvastak végig, a maximum, hogy a tankönyvekben találhatókra lehet alapozni. Ez nem azt jelenti, hogy nem felkészült az iskolás korosztály, vagy nem tájékozott sok mindenben. De regényeket kisebb százalékban olvasnak rendszeresen. Ennek hiányában kell felkelteni a gyerekek érdeklődését az irodalom iránt. Nehéz feladat, mert irodalmi múzeum vagyunk. 

– Egyre elfogadottabb, hogy a kortárs szórakoztató ifjúsági irodalomnak akár a tantervben is helye lehet. A Harry Potter-sorozat „olvasásra nevelő” hatása például elég nyilvánvaló volt. Van létjogosultsága az ilyen műveknek egy múzeum programjában?
– Mindenképpen, hiszen hivatkozási alapot jelentenek a gyerekeknek. Fontos, hogy ismerjük azt az élményvilágot, amely foglalkoztatja őket, mert ezeken a témákon keresztül megszólíthatóak. A Petőfi Irodalmi Múzeum Y-generáció sorozata is erről szól: a Fiatal Írók Szövetségével közösen szervezett programon kortárs írók, pedagógusok beszélnek például épp a Harry Potter-jelenségről vagy más népszerű kortárs ifjúsági könyvről.

– A friss diplomásokat mennyire készíti fel az egyetem a múzeumi munkára? Van valami fogalmuk például arról, hogy kell hozzányúlni egy kiállításhoz?
– Tudtommal Magyarországon akadozik a kurátorképzés, s a kiállításrendezés számtalan problémájával csak a gyakorlatban találkoznak a fiatalok. A PIM-be többnyire irodalomtörténész vagy művészettörténész végzettséggel érkeznek. A frissen végzettekről nagyon jó a véleményem, felkészült kollégákra leltünk az elmúlt időszakban, de kell pár év a múzeum-szakmai ismeretek elsajátításához. Feltűnő, hogy a fiatalok rugalmasan, gyorsan, hatékonyan oldanak meg problémákat, nem csinálnak feltétlenül mindenből lelki kérdést, precízek, eredményesek.

– Miközben egyre több a feladat és kihívás, a múzeumi szférában a bérek alig nőnek. 2002 óta először most év elején volt béremelés, azt is viták kísérték. Ez nem riasztja el a szakembereket a pályától?
– Pályaelhagyók vannak, hisz százezer forint körüli összegből nehéz családot eltartani, de egyedül élni is. Nagyon égető kérdés ez, mégsem hiszem, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársai számára ez volna az elsődleges. Az a sokéves tapasztalatom, hogy az itt dolgozókat beszippantja a múzeumi munka. A muzeológus bekerül egy hagyaték vonzásába, nap mint nap kézbe veszi az író kéziratait, megismeri az élete apró részleteit, s ez a különleges kapcsolat átmenetileg feledteti a napi gondokat. Az ilyen élményeket nehéz elengedni, s az intézmény jó közössége is sokat nyom a latban. De anyagi és erkölcsi elismerésre mindig szükség van, szükség lenne.

– Sok a feldolgozatlan hagyaték a múzeumban. Az utódja, Prőhle Gergely már jelezte, hogy erre nagy hangsúlyt fektetne a jövőben, és azt is, hogy erre a feladatra nincs elég munkatársa a múzeumnak.
– Attól függ, mit értünk feldolgozatlanság alatt. Más a teljes mélységében feltárt, a kutatást szélesen szolgáló feldolgozottság, amely adatok az online katalógus által elérhetők, és más az előrendezett anyag. Azokat a hagyatékokat, amelyeket muzeológus előrendezett, számba vett, de a tételes feldolgozásuk még nem készült el, már lehet kutatni. Mostanában sok hagyaték érkezett a múzeumba – ez a folyamat régen talán nem volt ennyire intenzív. Nem beszélve arról, hogy ma már a kihívások között szerepel a digitalizálás is. Összességében azt mondanám, az itt őrzött anyag 70 százalékát sikerült teljesen feldolgozni.

– Milyen hibát követhet el a pályája során egy muzeológus? Önnek volt nagy tévedése?
– Nem emlékszem olyan esetre, hogy szarvashibát ejtettem volna. Adott pillanatban mindenki a legjobb tudása szerint cselekszik. De ma már sokkal többet tudok egy-egy íróról, hagyatékról, mint a pályám elején. Előfordulhat, hogy évtizedekkel ezelőtt nem ismertem fel valakit egy fényképen, rosszul datáltam, ma viszont egyértelműbben meg tudom állapítani, hogy kicsoda. Ezért is lenne fontos, hogy időnként felülvizsgálják az intézmények a leltárakban rögzített adatokat. A hiánypótlásra, javításra nem mindig marad idő, ehhez már több munkatársra lenne szüksége a múzeumnak. Külföldön egyébként egyre inkább elterjed, hogy laikusokat vonnak be a múzeumi anyagok feldolgozásába – segítheti a munkát, ha például valaki egy fotón felismeri közelebbi, távolabbi családtagjait, helyszíneket. Ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Ilyen esetben is szükség van arra, hogy a beérkező információt szakszerűen ellenőrizzük.

– Nem emlékszem olyan esetre, hogy az Ön vezetése alatt valamilyen politikai vonatkozású vita lett volna a Petőfi Irodalmi Múzeummal kapcsolatban. Hogy sikerült ezt elkerülni?
– Azt hiszem, ilyen tényleg nem volt. A múzeumok választott vezetővel autonóm módon alakítják programjaikat, s szakmai munkával foglalkoznak. Én a Szépművészeti Múzeum vagy a Nemzeti Múzeum esetében sem hallottam ilyet. Miért kellett volna hogy legyen? Esztétikai elvek mentén folytatunk párbeszédet a környezetünkkel, ez nem okozhat súrlódást.

– De az irodalom kimondottan forró talaj, erősen megosztott az irodalmi életünk, rendszeresen összecsapnak a különböző világnézetek. És önöknél teret kapott mindenféle világnézetű kortárs alkotó, Jókai Annától Parti Nagy Lajosig. Nehezen tudok olyat mondani, akinek ne lett volna estje, születésnapi köszöntése a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
– A múzeumban töltött évtizedek során, már a pályám elején is, rengeteg szakmai, baráti kapcsolatot gyűjtöttem az irodalmi – művészeti életben. Talán ezek a sok irányból jövő jó kapcsolatok is óvták a múzeumot attól, hogy ilyen jellegű viták alakuljanak az intézmény körül, s hogy hiteles hely legyen, maradjon.