– Most már 30-35 éve az az én felfogásom a világirodalommal kapcsolatban, hogy vannak olyan hatalmas alkotók, akiknek van pár jó évük, amit eltölthetnek a fősodorban, de aztán a nemzedékek értékváltozásai másfelé terelik a figyelmet. Vonnegut írásaival kapcsolatban azonban úgy alakult, hogy az egymás után felnövekvő nemzedékek egyaránt fontosnak vélik a mondanivalójukat, ugyanazt találják meg bennük: ezt nevezhetjük próféciának, eligazításnak, de világképnek is – mondta lapunk megkeresésére Szántó György Tibor, a ma tíz éve elhunyt Kurt Vonnegut magyar fordítója és életműsorozatának szerkesztője. Ez a világkép pedig azon alapul, hogy a Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd vagy a Börleszk írója szerint bolygólakók vagyunk, nem pedig egyes nemzetek polgárai.
De az időről is fontos megállapítást tesz, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy ne fecséreljük el. – Vonnegut nagyon korán rájött, hogy a rendelkezésre álló időt elvesztegetjük, például amikor életvitelszerűen hódolunk a fogyasztásnak, ahelyett, hogy tartalmas életet élnénk – tette hozzá a fordító, aki kitért arra is, hogy Vonnegut szerint mindennek a kerete a nagycsalád volna, ami természetes állapotok között nagyszülőkből, gyermekekből, unokákból áll. – Ebben a felállásban nem kallódna el a középnemzedék. És látjuk a mai társadalom problémáit, nincs kapcsolat a családtagok között, a középnemzedék hamar elveszti a szüleit és a gyermekeit egyaránt, pedig azok még élnek. Az idő eltöltésének tébolyult, magányos módját választják ahelyett, hogy egymást tanítanák, és egymásra vigyáznának – mondta Szántó György Tibor.
A magyar olvasóknak szerinte nagyon hasznos volna forgatni az író könyveit, mert a mi társadalmunkra nézve a többi országhoz képest is fokozottan érvényes az a vonneguti jóslat, amely szerint gépies munkára kényszerülnek az emberek. – Ez pedig szociálisan azért nagyon káros, mert nem tud kialakulni az egyéni alkotókedv. Megszűnik az egyén sikerélménye, nem érzi úgy, hogy a társadalomnak szüksége van rá, és az élete kudarcok sorozatává válik – tette hozzá.
A fordító-sorozatszerkesztő viccesen még megjegyezte, hogy azért szereti fordítani Vonnegutot, mert önmagát nem tartja jó fordítónak, Vonnegutot pedig nem tartja jó írónak. Szerinte ösztönösen írt, élőbeszédszerűen, valamint az iskolai újságok és a hírügynökségek nyelvén. Ami nem meglepő – bár kreatív írást is tanított nem egy egyetemen –, hiszen a chicagói lapokat például öt-tíz soros bűnügyi hírekkel látta el fél életében. – Ha kinyitunk egy Vonnegut-könyvet, nagyon hasonlót látunk: vagy öt-tíz soros novellakezdeményekkel szembesülünk, amelyek kiadnak egy regényt, vagy magát a Vonnegut-hatást érezzük, amitől olyan lesz olvasni a szövegeit, mintha az íróval ezer éve ismernénk egymást, és kettesben diskurálnánk. A mondatokat lefordítani nem bonyolult, de az atmoszférát nagyon nehéz megteremteni hozzájuk, és ez nekem szeretetteljes kihívás, az alkatomnál fogva pedig ez áll hozzám a legközelebb – zárta Szántó György Tibor.
