– Legújabb regénye egy trilógia zárókötete. A főhős, Andreas Doppler a 2004-ben írt első könyvben otthagyja a családját, a munkáját, és beveszi magát az erdőbe. Miért menekül el valaki a világ legboldogabbnak tartott társadalmából, hogy nomádként éljen?
– A boldogság relatív fogalom. Ha valakit megkérdeznénk Észak-Koreában, valószínűleg ő is azt állítaná, hogy az országa nagyszerű, és sehol máshol nem élne szívesebben. Persze Norvégia nem Észak-Korea, hiszen mi teljesen szabadok vagyunk. De amikor az ember szembesül vele, hogy a jólétet, amelyben él, kizárólag a természeti erőforrásoknak köszönheti, kényelmetlen érzés fogja el. Norvégia gazdagságát az olaj biztosítja, amely több millió évvel ezelőtt keletkezett a tenger felszíne alatt, és így csupán a véletlen műve, hogy éppen mi találtunk rá. Nem vagyunk Isten kiválasztott népe, aki így akart naggyá tenni bennünket, a véletlenek játéka az egész. És ha ezt végiggondoljuk, óhatatlanul is igazságtalannak érezzük a helyzetet, hiszen nem tettünk semmivel többet a jólétért, mint más nemzetek, akiknek jóval kevesebb jutott. Az első Doppler-regényben ez az egyenlőtlenség motiválja a főhőst. Ugyanakkor elveszítette az apját, és a gyász hatására rádöbbent, hogy addigi életében nem a saját döntéseit hozta meg, hanem mindig egy nagyon okos társadalom racionális működéséhez igazodott. Norvégiában mi mindent igyekszünk okosan csinálni. Okosan házasodunk, okosan neveljük a gyermekeinket, okosan bánunk a rászorulókkal és okosan viszonyulunk a természethez. Úgy tűnik, mindent jól csinálunk, de ha valaki benéz a felszín mögé, könnyen megkérdőjelezheti mindezt. A regényben Doppler is ezt tette.
– Most azonban visszatért, ám hiába igyekszik, képtelen beilleszkedni a társadalomba, amelyről elég sötét képet fest a regényben. Ön is annyira kiábrándult, mint a főhőse?
– Igen, sajnos meglehetősen kiábrándult és csalódott vagyok. Fontos azonban, hogy bár a regény Norvégiában játszódik, számomra ez egy univerzális történet. Így a kiábrándultságom sem korlátozódik egyetlen országra. Harminc évvel ezelőtt az embereknek volt idejük, hogy figyeljenek egymásra és egyáltalán figyelmet szenteljenek egy gondolatnak. Ma már erre képtelenek vagyunk. Amint eszünkbe jut valami fontos, rögtön jön egy újabb inger, megszólal a telefon, ír valaki a Facebookon, feldob egy új hírt a tablet. Nem időzünk el egy gondolatnál, ami azzal jár, hogy lassan működésképtelenné válik a belső, morális iránytűnk, anélkül pedig bajosan tudjuk eldönteni, hogy mi a fontos és mi az érdektelen. Egy szintre került a jó és a rossz, így pedig a tényeket sem tudjuk megkülönböztetni a hazugságoktól. Olyan ez, mint tejfehér ködben síelni. Az ember nem látja a különbséget az apró bukkanók és a százméteres szakadékok között, mert minden ugyanolyan fehér. És mi éppen efelé tartunk, ami frusztrálttá tesz, hiszen nem tudom megakadályozni. Az egyetlen, amit tehetek, hogy folytatom az írást, mert az örömmel tölt el. De ettől még nem leszek optimistább.
– Doppler a kivonulással harcot hirdet az emberiség ellen. A kezdetben kamaszos dacnak tűnő küzdelem mostanra kiábrándult állóháborúvá változott, ami nem elsősorban a főhős hibája. Ennyire megváltozott a világ az elmúlt évtizedben?
– Mint minden fiatalember, eleinte Doppler is telve volt energiával, így a harca a társadalommal egészen más jellegű volt. Ahogy az ember öregszik, egyre apatikusabbá válik, elveszti a lelkesedését, még a küzdelemhez is. Ráadásul napjainkban a külvilág jelentősége is csökkent, mindenki saját magával van elfoglalva. Felnőtt a szelfigeneráció, amelynek tagjait hidegen hagyja, hogy mi van rajtuk kívül. Kíváncsi vagyok, mi történik majd, ha megöregszenek, végre elfordítják maguktól a telefonjuk kameráját, és rádöbbennek, hogy létezik egy világ, amelyről eddig tudomást sem vettek. Egészen új élmény lesz.
– A komor tónusokról eszembe jutott, amit honfitársa, Jo Nesbø krimiszerző írt. Szerinte Norvégia elvesztette az ártatlanságát Anders Breivik esete után, aki 2011 júliusában hetvenhét embert gyilkolt meg Oslóban és Utøya szigetén. Van összefüggés a kettő között, az ön írásaira is hatással volt a terrortámadás?
– Egyértelmű kapcsolat nincs a kettő között, de mint mindenkire, rám is nagy hatással volt természetesen Breivik őrülete. De én korábban is minden írásomat a sötét oldalról indítottam, és a humor segítségével igyekeztem legyűrni a sötétséget. A humor a legjobb fegyver ugyanis az őrület ellen. Ám ez egy írói döntés eredménye, én magam nem állok a sötét oldalon. Kiegyensúlyozott életet élek a családommal, az írás boldoggá tesz, legkevésbé sem érzem magam depressziósnak.
– A norvég társadalom hogyan dolgozta fel a tragédiát?
– A bíróság épelméjűnek minősítette Breiveket, ami szerintem fájóan leegyszerűsíti és racionalizálja a tettét. Breiviknek gyermekkorától fogva súlyos problémái voltak, amelyeket nem ismertek fel és nem kezeltek időben. Az anyja alkalmatlan volt rá, hogy felneveljen egy gyermeket. Vagyis Breivik egy magányos farkas, akinek a cselekedete nem társadalmi jelenség, kizárólag egy őrült tombolása, amit nem tekinthetünk valamiféle apokaliptikus jelnek. Úgy vélem, a világ jelenlegi történései, az Egyesült Államoktól Moszkván át a Közel-Keletig sokkal baljósabb folyamatokat jeleznek. Ez persze azt is jelenti, hogy képtelen voltunk megfelelően feldolgozni a tragédiát, hiszen mire egyáltalán felfognánk, hogy mi történt, már a nyakunkon egy újabb megoldásra váró probléma.
– Meddig görgethetjük magunk előtt ezeket a tragédiákat?
– Nem hiszem, hogy hamar kilábalnánk ebből a helyzetből. Talán az utánunk jövő generációnak lesz rá esélye, hogy megoldja, amit nekünk nem sikerül. Bízom bennük, bár épp a minap olvastam egy cikket a franciaországi választások kapcsán, amelyből kiderült, hogy az első alkalommal szavazó fiatalokat elsősorban a Marine Le Pen vezette szélsőjobb vonzza. Innen nézve pedig már nem is olyan reményteli a helyzet.
– Fvonk című regényének főhőse egy hétköznapi figura, aki különös barátságba kerül a norvég miniszterelnökkel. A Jens nevű kormányfőben ráadásul könnyen felismerhető a könyv megjelenésekor regnáló miniszterelnök, Jens Stoltenberg. Magyar olvasóként egy ilyen barátság elég valószínűtlennek tűnik.
– Valószínűleg az eltérő kulturális háttér az oka. A skandináv országokban egészen más a társadalmi szerkezet, így nálunk ez teljesen természetes. Számtalan alkalommal futottam már össze az aktuális miniszterelnökkel egészen hétköznapi helyzetekben. Van egy híres kép a hetvenes évekből, amelyen a király a síléceivel áll a metrón, a tömegben. Leesett a hó, ő pedig a hegyre igyekezett síelni, és bár mehetett volna a hivatali kocsijával is, ő inkább a metrót választotta. Skandináviában nem ragaszkodunk a társadalmi osztályokhoz, a protokolláris szabályok sokkal lazábbak, mint máshol a világon.
– Ez is közrejátszott benne, hogy ön is politikai pályára lépett?
– Még véletlenül sem nevezném magam politikusnak, szándékom ellenére választottak meg. A helyi zöldpárt vezetői felkértek néhány ismert embert, írókat, zenészeket, hogy adják a nevüket a kampányhoz. Páran elvállaltuk, így felkerültünk a lista utolsó helyeire, ahonnan eddig még senkit sem választottak meg. Most azonban talán túl sok olvasóm ment el szavazni, nem tudom, hogy történt, mindenesetre egyszer csak ott találtam magam a városi közgyűlésben. De sajnos nem jártak túl jól velem, hiszen hamar elveszek a politika útvesztőiben. Nem voltam egy szerencsés választás.
– Egyre több viccpárt bukkan fel az európai politikai életben, amelyek közül nem egy komoly karriert fut be. Mit gondol, miért szavaznak az emberek vállaltan komolytalan pártokra?
– Ez egy természetes reakció. Az emberek kiábrándultak a valódi politikából. Hiszen induljon egy politikus akármilyen idealista, világjobbító szándékkal, a környezete előbb-utóbb kompromisszumokra kényszeríti, és végül a saját képére formálja. Sokat olvastam Leninről, aki eleinte valószínűleg őszintén hitt az emberekben, tenni akart értük, és aztán látjuk, hogy mi lett belőle. Alig telt el néhány év, és színre lépett egy komplett őrült, akinek semmilyen hatalmat nem lett volna szabad a kezébe adni, mégis totális uralmat épített ki. Senkinek nem tesz jót, ha egy meghatározott időszaknál tovább marad hatalmon. Nem véletlenül rendeznek négy- vagy ötévente választásokat, és az sem véletlen, hogy az Egyesült Államokban harmadszor már nem választható meg egy elnök. Aki arra törekszik, hogy lebontsa ezeket a szabályokat és totális uralomra tör, az éppen a hatalom lényegét téveszti el. Ha túl hosszan ragaszkodik a pozíciójához, elfelejti, hogy miért is került oda, egyetlen célja marad csupán, hogy jól megszedje magát és teletömje pénzzel a körülötte lévő szűk kört, így biztosítva az uralmát.
– A második Doppler-regényben a főhős egy idős svéd nővel vitatkozik az országaik értékeiről, és szinte minden területen alulmarad. A skandináv országok lakói a valóságban is versengenek egymással?
– Testvérként tekintünk egymásra, Norvégia ugyanakkor sokáig a szegény kistestvér szerepét játszotta el. Vagy legalábbis így tekintettünk magunkra. Felnéztük a svédekre, és rajongtunk mindenért, ami onnan jött. Az elmúlt tíz-tizenöt évben ez megváltozott. Ma már senki sem gondolja úgy, hogy ne lennénk azonos szinten. A versengés azonban megvan természetesen, örülünk, ha egy norvég sífutó legyőzi a svédeket, és annak is, ha egy norvég író nagyobb érdeklődést vált ki egy svédnél. De ebben nincs semmi gyűlölet, csupán egészséges és barátságos győzni akarás.
– Visszatérve Dopplerhez, az új regény meglehetősen apokaliptikus, ami az eredeti címet nézve – szó szerinti fordításban: Az általunk ismert világ vége – még egyértelműbb. Említette, hogy főhőséhez hasonlóan kiábrándult, de ennyire reménytelennek látja a helyzetet?
– Nem vagyok ítéletnap-rajongó, de sok jel mutat arra, hogy a helyzetünk romlott az utóbbi időben. A regényben egy vészhelyzet kell hozzá, hogy kiderüljön, mindenki elsősorban magára számíthat a bajban. És ezt sokan így érzik a valóságban is, ami komoly morális válságot idéz elő. Az emberek kiábrándultak az államból, nem bíznak benne, hogy ha igazán szükség van rá, az állam a segítségükre siet. Generációkon át tartó rossz politikai döntések vezettek odáig, hogy az állam jórészt hiteltelenné vált, a bizalom elvesztése pedig kellemetlen következményekkel járhat. Norvégia azonban ebből a szempontból is kakukktojás. Nálunk még mindig megvan a bizalom, bízunk egymásban és az intézményeinkben is. Talán azért van így, mert hosszú ideig meglehetősen homogén társadalomban éltünk. Most ez változóban van, lényegesen heterogénebb lett az ország, ami számos kihívást tartogat számunkra. És Európa más részein is komoly gondokat okozhat ez hosszú távon, hiszen a heterogenitás szociális feszültséget kelthet. Nem könnyű a helyzet, de valahogy meg kell oldanunk.
Erlend Loe
Norvégia egyik legnépszerűbb kortárs írója 1969-ben született Trondheimben. Sorkatonai kötelezettségeit polgári szolgálatban egy színtársulatnál töltötte, azt követően irodalom- és filmtudományt tanult az Oslói Egyetemen. Elvégezte a Dán Filmművészeti Akadémiát Koppenhágában, végül szülővárosa Művészeti Akadémiáján fejezte be tanulmányait. Játszott színpadon, készített rövidfilmeket, oktatófilmeket és videoklipeket, diákévei alatt pedig pszichiátriai ápolóként, helyettesítő tanárként és kritikusként vállalt munkát. Jelenleg a barátaival alapított Screenwriters Oslo munkatársaként dolgozik mint író, forgatókönyvíró és fordító. Első regénye, a Tatt av kvinnen (Elfújta a nő) 1993-ban jelent meg. Az áttörést az 1996-ban megjelent Naiv.Szuper. hozta meg számára, amelyet több mint 20 nyelvre fordítottak le. Az első Doppler-regényt (Doppler) 2004-ben, a másodikat (Volvo lastvagnar, magyarul: Doppler, az utak királya) 2005-ben írta, a harmadikra (Slutten på verden slik vi kjenner den, magyarul: Doppler hazatér) tíz évvel később került sor. Legjelentősebb nemzetközi elismerését a Prix Européen des Jeunes Lecteurs odaítélése jelentette, melyet 2006-ban vehetett át Strasbourgban. Regényei mellett gyermekkönyveket, forgatókönyveket és kritikákat is ír. Ő írta A legtöbb ember Kínában él és az Észak című filmek forgatókönyvét is.
