Tökéletes miniatűr, megrázó élmény, felesleges jelzőktől mentesített színház. A szentmiseáldozat és a haláltánc bizonyos motívumainak különös keveréke. Bizarr, felemelő gyászszertartás az Ave Maria című egyfelvonásos az olasz származású színésznő, María Cánepa emlékére. Celebrálója a Halál, szerepében Cánepa barátnője, Julia Varley látható. A dániai Odin Teatret vendégjátékát nézem a Nemzeti Színházban, a hagyományossá vált Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, vagy ahogy angol rövidítése alapján a közhasználatban elterjedt: a MITEM-en. A rendező, Eugenio Barba a hatvanas években három évet töltött Lengyelországban Jerzy Grotowski mellett, az ő hatására született meg Barba antropológiai színháza, amelynek lényegét a mester egy esztendeje a Magyar Narancsnak adott interjújában így fogalmazta meg. „A színész kezdettől három nyelvet használ egyidejűleg: a verbalitást, a hangzást és a testet mint organikus eszközt. A mi csapatunk ennek a három komponensnek a szabad továbbfejlesztésére épül.”
Eugenio Barba társulatával 1985 és 2001 között rendszeresen fellépett Magyarországon. Hosszabb szünet után 2015-ben tértek vissza hozzánk a MITEM-re. Különleges esemény hát az Ave Maria a Nemzeti Kaszás Attila-termében. Ami meglepő: a kamara-előadásokra alkalmas kis térben sincs telt ház. Előttünk, mellettünk üres székek sorakoznak. Hasonlót tapasztaltunk alig négy órával korábban az alagsori Gobbi Hilda Színpadon, ahol alig több mint egy órában Ibsen radikálisan lecsupaszított, megrövidített Hedda Gablerét láthatja a néző a Svéd Királyi Színház előadásában, Anna Pettersson rendezésében. A hazai közönség számára Menszátor Héresz Attila Hamlet-illúziókjából ismert megoldást láthatunk: a színen egyedül a címszerepet alakító Electra Hallman van jelen fizikai valóságában, a többiek, Tesman, a férj, Brack bíró és Ejlert Lövborg (Elvstedné kimarad az adaptációból) vetített képekről folytatnak párbeszédet, lépnek kapcsolatba vele. A képek ura Hedda (ha úgy tetszik, a Heddát megformáló színésznő), aki hol leállít, hol átteker, hol megismétel jeleneteket, jelenettöredékeket. Hogy miről szól a kísérlet? Az ajánló szerint: „Anna Pettersson azt vizsgálja, hogyan lett a naturalisztikus dráma, amely az évek során klasszikus felfogássá vált, ismerős és kényelmes a közönség számára. Hogyan tudná megragadni a közönséget ugyanúgy, ahogyan az 1800-as évek végén berobbant a színpadra? Hogyan lehet lerombolni ahhoz, hogy újra megrázó erejű tudjon lenni?\"
Az üres székek luxusa most is érthetetlen és nehezen magyarázható. Akár Vidnyánszky Attila vasárnap este bemutatott, Szentpétervárról, az Alekszandrinszkij Színházból érkező, kétségtelenül revelációs hatású, grandiózus, öt és fél órás Bűn és bűnhődése esetében.
A MITEM 2014-ben indult útjára. Azóta hibái, döccenői ellenére Magyarország messze legszínvonalasabb színházi találkozója. Rendhagyó is: ennyi inspiráló, érdekes, kiváló, olykor kontinensnyi távlatokat áthidaló előadás a hazai színháztörténetben talán még nem járt nálunk. (Alkalmanként igen: az ezredforduló előtt például az Európai Színházi Unió két találkozóját a Katonában kísérhette figyelemmel a közönség.) A MITEM-szervezők szándéka szerint, ahogy az ajánlóban is olvashatjuk, „a hagyományteremtő szándékkal létrehozott találkozó terepet, lehetőséget kínál arra, hogy más kultúrák, nemzetek vérfrissítő hatással legyenek a hazai színházi szakmára, valamint a külföldi szakemberek megismerkedjenek hazai előadásokkal, művészekkel”.
Az idei fesztiválra tizenegy országból huszonnégy előadás érkezett; a paletta bizonyos értelemben eklektikus. Viszont olyan nagy hírű rendezést is láthatunk még a hét második felében, mint Silviu Purcarete nyolc esztendeje bemutatott nagyszebeni Faustja, amelyet hatalmas méretei miatt nem is a Nemzetiben, hanem a félig kész Eiffel-csarnokban játszanak majd. „Eladnám a lelkem, hogy ezt a Faust-előadást még egyszer lássam” – jegyezte meg szellemesen nemrégiben az Observer kritikusa a Purcarete-rendezésről.
A rejtélyes miértre adandó lehetséges válaszok közül – hogy a színházat szerető közönség miért nem veszi ostrom alá a Nemzetit, holott a józan ész szerint azt kellene tennie – szempillantás alatt ejthetjük azt az érvet, hogy rosszabb előadások is színpadra kerültek 2014 óta a MITEM-en. Ezeket egyrészt a magas színvonalú vendégjátékok hamar feledtetik, másrészt törvényszerű, hogy a gyengébbek sohasem szűrhetők ki egészen.
Az esemény hírlelése fontosságához képest csapnivaló. Hiába írnak róla beharangozót a napilapok, egyes internetes portálok, Budapest köztudatában igazából nem szerepel a MITEM. Plakátot nem látni, a mustra ma már elengedhetetlen Facebook-jelenléte pedig – három év alatt 801 kedveléssel – elenyésző és nevetséges. Jellemző, a hozzáértés hiányát még a laikus számára is nyilvánvalóvá tevő bejegyzés például április 20-ról: „A MITEM-fesztivál eseményeiről honlapunkon is olvashatnak. Kövessék figyelemmel! :)”
Persze nem csak a szervezés hiányosságait sejthetjük az okok mögött. Gyanakodhatunk arra is, hogy a közönség egy része idegenkedik a Nemzetitől részben a hullámzó színvonal, részben pedig (színház)politikai okok miatt. A kettő ráadásul egymást erősíti. A következmény – tetszik, nem teszik – az, hogy manapság egy átlagos színházlátogató előbb megy el egy közepes budapesti előadásra, mint a nemzetibeli MITEM-re. Az előítélet viszont – ne tagadjuk, arról van szó – ez esetben is minket rövidít meg.
