A gyarmatosítók elmentek, a szovjetek megérkeztek – e mondattal indul az orosz Alekszander Markov dokumentumfilmje, A mi Afrikánk, s az első képkockákon máris Leonyid Brezsnyevet láthatjuk, amint a Szovjetunió Legfelső Tanácsának elnökeként Guinea fővárosában, Conakryban jelvényeket oszt az úttörőknek. 1961 februárjában járunk, szűk három év telt el azóta, hogy Guinea a francia gyarmatok közül elsőként az azonnali függetlenség mellett szavazott. Brezsnyevet láthatóan boldoggá teszi a szívélyes fogadtatás s a tudat, hogy Franciaország, amely gazdasági szankciókkal torolta meg Guinea függetlenségét, a szovjet blokk irányába lökte volt gyarmatát. A dokumentumfilm az egykori Szovjetunió afrikai ambícióit mutatja be, pontosabban azt, hogy segítségével a tökéletes szocializmus valósult meg a kontinens baráti országaiban − a propagandafilmeken legalábbis. A Blinken OSA Archívum június 4-ig látható kiállítása, a Red Africa – Széthulló világ is hasonló szándékkal készült, Arany János utcai kiállítóterében Markov filmjét is megidézi, ám a hangsúly inkább azon van, hogy az utópisztikus álmokból is inkább csak a romok maradtak.
A valóság ugyanis nem csupán ösztöndíjprogramokról, gazdasági segítségről vagy épp a marxista ideológia terjesztéséről szólt, hanem háborúkról, amelyek száma a hatvanas évek óta bőven meghaladta a százat. A főként fotókat és kortárs képzőművészeti alkotásokat felvonultató kiállítás erre csak ritkán utal: a kongói Tshibumba Kanda-Matulu vidám színekkel megfestett képén, a Kisangani feláldozásán egy halálosztagos lázadó épp bozótvágóval fejezi le áldozatát, aki Kongó első, meggyilkolt miniszterelnöke, Patrice Émery Lumumba hatalmas méretűre növesztett mellszobra előtt térdel. A dél-afrikai Jo Ractliffe 1975-ben, Angola függetlenedésének évében örökítette meg Brezsnyev, Castro és Angola első elnöke, António Agostinho Neto házfalakra festett portréját, a fekete-fehér ezüstzselatin nyomatok kihangsúlyozzák: ezek az arcok erősen megkoptak. Az angolai csapatok a kubai Afrika Korpsszal megtámogatva harcoltak egykor Dél-Afrikával is, s bár a történelem kereke nagyot fordult azóta, első látásra meghökkentő, hogy Ractliffe másik képpárján Neto johannesburgi mauzóleuma látható. Az emlékmű előterében rendezett gyep, mögötte szeméthegy.
A dél-koreai Cshö Voncsun (Onejoon Che) fotókkal és kisplasztikákkal idéz meg afrikai szoborkompozíciókat, amelyek a szocialista realizmus hősi pózait viszik tovább a XXI. századba. Az eredeti emlékművek az észak-koreai Mansudae Art Studio alkotásai. A leghatásosabb kép az angolai Kiluanji Kia Henda alumíniumlemezre nyomott fotótriptichonja, amely egy partra húzott halászhajót, a Karl Marx Luandát teszi szimbólummá: a hajót szétrágta a rozsda, kötéllétrája egy gyerek súlyát sem bírná el.
A tárlaton elkelt volna egy térkép is, amely a szovjet-afrikai stratégiai négyszöget − Bissau-Guineát, Etiópiát, Angolát és Mozambikot − kiemeli a szovjet, kubai és NDK-s katonák számával, a szovjet hadiflotta egykori helyzetével, valamint az arab olajtankerek útvonalával. Csak a jobb megértés kedvéért.
A kiállítás a londoni Calvert 22, az Iwalewahaus – Universität Bayreuth, a lisszaboni EGEAC – Galerias Municipais és Africa.Cont, valamint a Blinken OSA Archívum együttműködésében jött létre. Londonban, Bayreuthban és Lisszabonban már tavaly bemutatták.
