Friss hús és rímtelen vers a rács mögött

Bekóstolás – rendhagyó irodalomórával egybekötött színházi előadáson jártunk a veszprémi börtönben.

Előzetes-ház

A Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet 2003-ban költözött ki a törvényszéki épületből, addig az ország egyetlen funkcionáló várbörtöne volt. Az új, megyei jellegű „előzetesház” a belvárostól távolabb épült, egyike lett Magyarország legmodernebb, legmagasabb felszereltségű börtöneinek. Mintegy kétszáz fő befogadására alkalmas, férfi és női fogvatartottak egyaránt elhelyezhetők benne. Alapfeladatai közé tartozik az előzetes letartóztatások és a jogerős szabadságvesztés végrehajtása is, valamint a rabok elzárása.

– Nem vagyok új, de igazából régi sem. Költő vagyok, és az előadás miatt jöttem – ezzel a válasszal akartam aztán véget vetni a bekóstolásnak, ami tulajdonképpen sikerült, mert jelentősen lankadt irányomban az élénk érdeklődés. Egyedül a mellettem ülő srác folytatta a megkezdett ügyrendet, és miután háromszor is hangosan megrágta a költő szócskát, megkérdezte, hogy milyen verseket írok. A válaszom, hogy leginkább rímteleneket, úgy látszott, szűz és érintetlen területekre vezetett, mert az újabb kérdés így hangzott: – Hát azok meg milyenek? – A definíció felmondása helyett inkább a kíváncsiságot igyekeztem fenntartani, és azt mondtam, hogy amikor én következem, akkor meglátod, majd türelmesen engedelmeskedni kezdtem érdeklődő szomszédom területfoglalásának, amit az egyre jobban szétterpesztett lábaival és azok folytonos rángásával, illetve a cipőm rendszeres időközönkénti jelzésszerű megtaposásával ért el.

Közben elkezdődött az előadás, a színészek hamar túlléptek a helyzet szokatlanságán, s majd minden előzetes kérdésükről kiderült, hogy feleslegesen öltöttek formát, és ugyan nem a színházi közönség jól nevelt mintapéldányai ültek velük szemben, de az egészből valódi közösségi esemény kerekedett. A közönség néha túl aktívnak is tűnt a megszokotthoz képest, de az ehhez szükséges energia mindig az előadásból fakadt, és a börtönlakók megnyilvánulásai sohasem tértek el a tárgytól, ráadásul éppen azon a határon halkultak el, amikor még nem zavarták meg vele a színészek munkáját.

Ebben a légkörben pedig már nekem lett ajándék, hogy elmondhattam a rímtelen szövegemet, hogy beszélhettem a rím hiányáról, és hogy válaszolhattam olyan okos és fontos kérdésekre, mint például hogy ha egy vers mindenki számára önálló, személyes jelentést hordoz, akkor mi értelme az irodalomórák olyan verselemzéseinek, amelyekben az a tanár fő kérdése, hogy mire gondolt a költő. És talán még a börtön könyvtárát is sikerült kicsit reklámozni, hogy ne csak a „Veszprém Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet – Házirend” című kiadvány és a bűnügyi regények legyenek ronggyá olvasva.