Heidegger és a nácizmus: a holokausztról hallgatott

Tényleg náci volt Martin Heidegger? Beszivárogtak az antiszemita gondolatok a munkásságába? Kulcsár-Szabó Zoltánt kérdeztük.

– Van annak jelentősége, hogy a harmincas években, adott korban, illetve a holokauszt előtt írta ezeket? Vagy ezt félre kell raknunk, miután filozófusként időtállóbb gondolatokat várnánk, nem a kor propagandájához való igazodást?
– Lehetne úgy mentegetni, hogy nem tudta, mi lesz ebből, de ez azért sikamlós terep. Inkább azt lehet mondani, hogy a kor egy csomó válságtünete fontos volt számára, és ezek miatt is erőteljes gyanakvással élt a liberális-demokratikus parlamenti berendezkedésekkel szemben.

– A német kiválasztottságtudatba vetett hit konzisztens volt azzal, amit a nyelvről írt? Nem kellett volna akkor a német nyelv felsőbbrendűségét is vallania?
– Az egyik fejezetem is erről, a fordítás kérdéséről szól. Heidegger egész filozófiája erőteljesen kötődik a német nyelv történetéhez. Volt egy olyan nyíltan kifejtett elképzelése, hogy a görög filozófiai hagyomány a németben köszön vissza. Ki kell kerülni azt a folyamatot, ami a görögök latinra fordításával kezdődött el – vallotta. És úgy látta, a német gondolkodás tud majd visszatalálni a görögök által megkezdett úthoz. Azt nem mondanám, hogy német kulturális felsőbbrendűséget képzelt el, inkább egy nagyfokú, helyenként akár komikusnak is tűnő ráhagyatkozás volt ez a saját nyelvére.

– Ezek szerint azt gondolta, hogy egy nyelv külön gondolkodást hoz létre?
– Olyannyira, hogy időnként azt is megállapította, hogy más nyelven gondolkodni sem lehet. Ezzel nem aratott nagy sikert persze. De a gondolkodást a nyelvre való folyamatos ráhallgatással képzelte el.

– Heidegger említi a létfeledés fogalmát a korszak hanyatlása kapcsán. Mit jelent ez?
– A filozófiáról úgy gondolta, egyre távolabb kerül attól, hogy megértse, mi a lét. Egy időszakban pedig úgy látta, a költői nyelv, főleg Hölderlin képes inkább arra, hogy visszafordítsa ezt a folyamatot. A modern kor szorongatottságát abban látta, hogy a technika ural el mindent. Aggódott, amiért csak a technikán keresztül tudunk viszonyulni magunkhoz.

– A technika miért változtatna azon, ahogy a világban létezünk?
– Ha a technika uralja a világunkat, akkor azt nem csupán  nyersanyagként használjuk, de az ember is egy technikai állomány részeként érti meg magát. Felvetette: micsoda zavar lenne, ha egyszerre az összes rádió elhallgatna. Akkor sejtenénk meg, mennyire hozzá vagyunk kötve ahhoz, amit uralni vélünk. Ez ma ugyanúgy állhat az internetre, közösségi oldalakra. De nem zárkózott el Heidegger sem a modern technikától. Focimeccseket szeretett tévén nézni, és reagált is a friss technológiai fejleményekre.

– Nem a géprombolók romantikus elképzeléseire hajaz ez?
– Nem gondolnám, bár van, aki tényleg úgy véli, hogy ez egyfajta romantikus antikapitalizmus. De nem hiszem, hogy luddita lett volna, inkább csak a minket körülvevő technikai dolgokhoz fűződő laza viszony mellett érvelt. Hogy tudjunk egyszerre igent és nemet is mondani a technikára.

– Ez abból a posztmodern viszonyulásból fakad, hogy a gépek működését nem értjük, és ezért tartunk tőlük?
– A technikának Heidegger felől nem az a legnagyobb rejtélye, hogy nem tudjuk megérteni az előállítását. Inkább azt nem tudjuk, hogy milyen módon vesz minket igénybe. Azokat a hatásokat nem értjük meg, amiket a technika az ember lényegére kifejt. Beszélt például a hidrogénbomba fenyegetéséről és arról: nem dobták még le, így elképzelni sem tudjuk, milyen szörnyű hatással lehet ez ránk. És valójában éppen ez a nem tudás teszi igazán pusztítóvá, az, hogy nem dobták le. Pont a technikával kapcsolatos egyik előadásában utalt arra is: ma már azt tapasztaljuk, hogy a halál tömegesen gépesítetté válhat. A holokauszt kapcsán ezt meg is tapasztalhattuk. De egyébként a holokausztról nem nagyon beszélt, pedig ezt sokan várták tőle.

– A nemzetiszocializmushoz való viszonya miatt?
– Ennek nagy irodalma van, de az azért leszögezhető: vélhetően úgy gondolta, ha elkezdett volna szabadkozni, mint sokan várták, akkor olyan felelősséget vállalt volna a történtekért, ami nem feltétlenül illette. Kényes helyzet ez: ha a saját nevében sajnálkozni kezd, azzal mégiscsak részt vállal a felelősségből olyasvalamiért is, amiben nem érezte magát felelősnek. Ez persze nem feltétlenül mentség a hallgatásra – nem a mentegetőzés lett volna az egyetlen lehetőség.

– De hát csak beszélt a nép új kezdetéről, történelmi lehetőségéről is.
– De az új kezdet politikai megalapozásában tényleg egy rövid időszakban hitt, amiből aztán kiábrándult. Ebbe beszüremkedett akkor egy ideológiai szólam, ami azokban az években hangsúlyos volt. De ennek se előzménye, se folytatása nála a későbbiekben. Meghatározó Heidegger-kutatók szerint nem volt rasszista vagy antiszemita még ezekben az években sem. Viszont egy nagyon alacsony színvonalú ideológia egyszer csak megjelent nála.

– Nem aggasztó mégiscsak, hogy a kor egyik legjelentősebb filozófusa is enged az ilyen primitív ideológiáknak?
– Kevés az olyan filozófia, ami ne tartana rá igényt, hogy a politikáról is gondoljon valamit, és ez a kockázat mindig megvan. Hogyan lehet gondolkodnunk a politikairól úgy, hogy közben a mindennapos politikai intézményekről, gyakorlattól nem tudunk teljesen elvonatkoztatni? Arra  szerintem nem alkalmas Heidegger, hogy közéleti útmutatót vagy élettanácsadó kézikönyvet hozzunk létre a filozófiájából. Persze, a környezetről való gondolkodásából például lehet konkrét elképzeléseket is kidolgozni, de mégsem egy életvezetési tanácsadó volt ő.

Névjegy

Kulcsár-Szabó Zoltán (1973) irodalomtörténész, filozófus, egyetemi tanár. Édesapja a neves irodalomtörténész, Kulcsár Szabó Ernő. Az ELTE bölcsészettudományi karán tanult, majd 1995 és 2001 között ugyanitt, az összehasonlító irodalomtudomány tanszéken volt tanársegéd. 2001-ben adjunktus, 2006-ban docens, 2014-ben egyetemi tanár lett. Tanított a Miskolci Egyetemen és a berlini Humboldt Egyetemen is. 1996 és 1998 között a Palimpszeszt szerkesztőjeként, 1997 és 1999 között az Új Holnap munkatársaként dolgozott. 1997 és 2007 között a Magyar Irodalomtörténeti Társaság vezetőségi tagjaként is tevékenykedett. 1996-ban Oravecz Imréről, 2007-ben Paul de Manról, 2010-ben Szabó Lőrincről írt könyvet. Szinonímiák – Közeledések Heideggerhez című kötete tavaly jelent meg a Ráció Kiadónál.