Kinek túl kommunista, kinek túl idealista

Tamás Gáspár Miklós, Szécsi Noémi és Ablonczy Balázs értékelték Sinkó Ervin örökségét.

Vagy emberfeletti vakmerőség, vagy semmivel nem magyarázható biztonságérzet magyarázhatja, hogy valaki a Szovjetunióban naplót vezetett gondolatairól. És Sinkó Ervin 1937-ben ráadásul ki is tudta csempészni írásait az országból.

Ezek Schein Gábor író szavai Sinkó Ervinről, az 1967. március 26-án Zágrábban meghalt íróról és irodalomtörténészről, aki kommunista maradt még akkor is, amikor már rég le kellett számolnia illúzióival.

Szemben a bíróval: Sinkó 1935-ben franciául megjelent művében a negyven felé közeledő férfi tesz vallomást egykori önmaga, a tízesztendős kisfiú előtt. Ugyanezt a címet kapta a Mazsihisz március 27-én és 28-án, az ELTE Bölcsészettudományi Karán rendezett konferenciája az ötven éve halott íróról-teoretikusról. Azt nem mondhatjuk, hogy mostani, konferencián megszólaló bírái túl szigorúan bántak volna a Tanácsköztársaság egykori VI. kerületi vezetőjével. Igaz, fel sem magasztalták az Optimisták és az Egy regény regénye szerzőjét, továbbá illúzióit sem tagadták, viszont a zsidó családba született író mentségeit sem hallgatták el.

Irodalmi művei színvonalát tekintve nevezhetjük Sinkót érdemei ellenére elfeledett írónak: kiadták franciául, jelentős szerepet játszott a jugoszláv művelődés alakulásában. A széles nemzetközi ismertség nem véletlen. Sinkó a kommün bukása után dolgozott Bécsben asztalosként, élt Szarajevóban és Zürichben is. Üldöztetések elől bujkált, majd az illegális Népfelszabadító Bizottság elnöke volt, és a horvát Antifasiszta Népfelszabadító Tanács küldöttjeként tevékenykedett. Megismerkedett Miroslav Krlezával, később pedig a horvát író által vezetett Lexikográfiai Intézet is alkalmazta. Újvidéken magyar tanszéket hozott létre az egyetem bölcsészeti karán, 1967-es haláláig pedig hol Zágrábban, hol Újvidéken élt. – Jellegzetes XX. századi értelmiségi pálya, a kommunizmus iránti rajongással és az abból való kiábrándulással együtt – így foglalta össze kérdésünkre Sinkó pályáját Ablonczy Balázs történész. Aki szerint igazán érdekes Sinkó 1945 utáni, illetve ötvenes-hatvanas évekbeli működése volt: ekkor vált az egykori internacionalista forradalmár egy nemzeti közösség intézményépítőjévé. Hozzátehetjük: a határon túli magyar közösség életében emiatt is fontos szerepet töltött be ekkoriban.

A konferencián szintén előadó Tamás Gáspár Miklóst szintén arról kérdeztük, hogyan foglalható össze Sinkó útja és jelentősége, illetve milyen szerepet tölthet be ma az irodalmi kánonban. Igaz, a baloldali szerző szavai nagyobb fokú megértést mutattak Sinkó pályájával kapcsolatban.

 – Ahhoz a világtörténelmi jelentőségű embercsoporthoz tartozott, amely az I. világháború iszonyatos tapasztalatából – benne a szociáldemokrácia máig jóvá nem tett árulásával – azt a következtetést vonta le, hogy mindent meg kell változtatni – mondta a filozófus.

Sinkó valóban arra jutott, hogy szó szerint minden – a gazdaság, az „osztálytársadalom”, az állam, az emberek közti uralmi viszonyok – megváltoztatandó. Tamás Gáspár Miklós szerint ebben az érzésben egyesült egy pillanatra kommunizmus és kereszténység.

– A „másként is lehetett volna” illúziójával viszont szintén le lehet – és érdemes is – számolni – derült ki Schein Gábor előadásából. – Az eszme mindenképpen ki van téve az abszolutizálásnak, és Sinkónak igaza van, Trockij sem lett volna kíméletesebb vezető Sztálinnál – fejtette ki az előadó.

– Sinkó elkerülhetetlenül ütközött bele a forradalmi erőszak problémájába, amit a Tanácsköztársaság idején és utána is elítélt – mondta lapunknak Tamás Gáspár Miklós. – Mégsem tudta igazán elvetni, így visszatért az emigrációban a kommunista párthoz, hogy aztán a sztálinizmus ellensége legyen – tette hozzá. Ő írta meg aztán Tamás Gáspár Miklós szerint a legfontosabb magyar nyelvű antisztálinista könyvet, az Egy regény regényét, „amit nem igazán olvasnak”. Pedig a filozófus úgy látja, Sinkó esszéi, emlékiratai, regényei a magyar, a jugoszláviai és az európai irodalom legnyugtalanítóbb szövegei közé tartoznak.

Ablonczy Balázs ezzel szemben szkeptikus a Sinkó-életmű felhasználhatóságával, érvényességével kapcsolatban. Az író és a franciaországi magyar kommunizmus kapcsolatáról előadó történész lapunknak kifejtette: Párizs azért fontos pillanat Sinkó pályáján, mert a Moszkvából való visszatérés után jött rá, hogy elfogyott körülötte a levegő. Arra, hogy az elvtársai soha nem fogják kiadni azt, amit élete fő művének tartott (Az optimistákat), és az az ideológiai közösség, amely két évtizeden keresztül otthont adott neki, kitaszította őt. Az idegenségérzet, a kitaszítottság meghatározó volt Sinkó életében, és több előadó is erre vezette vissza elköteleződését a kommunizmus iránt.

Erről az idegenségérzetről beszélt a lapunk hétvégi magazinjában rendszeresen publikáló Szécsi Noémi is. Mint a szintén előadó írónő a Magyar Nemzetnek elmondta: Sinkó sosem volt kellőképp hasznos a hatalomnak, az antikommunistáknak túl kommunista, a kommunistáknak túl idealista volt. Így valódi ismertsége sosem, legfeljebb kultusza lett. – Sinkó Ervin életműve többek között azért egyedülálló, mert 1919-ben és később az emigráció alatt olyan eseményeknek volt részese, amelyek szemtanúit ha nem a Horthy-rendszerben, akkor Sztálin alatt, a Szovjetunióban végezték ki, vagy pedig gátlástalan hatalmi mániákusok lettek, akik nagy kedvvel manipulálták a múltat.