Kinek túl kommunista, kinek túl idealista

Tamás Gáspár Miklós, Szécsi Noémi és Ablonczy Balázs értékelték Sinkó Ervin örökségét.

A konferencián szintén előadó Tamás Gáspár Miklóst szintén arról kérdeztük, hogyan foglalható össze Sinkó útja és jelentősége, illetve milyen szerepet tölthet be ma az irodalmi kánonban. Igaz, a baloldali szerző szavai nagyobb fokú megértést mutattak Sinkó pályájával kapcsolatban.

 – Ahhoz a világtörténelmi jelentőségű embercsoporthoz tartozott, amely az I. világháború iszonyatos tapasztalatából – benne a szociáldemokrácia máig jóvá nem tett árulásával – azt a következtetést vonta le, hogy mindent meg kell változtatni – mondta a filozófus.

Sinkó valóban arra jutott, hogy szó szerint minden – a gazdaság, az „osztálytársadalom”, az állam, az emberek közti uralmi viszonyok – megváltoztatandó. Tamás Gáspár Miklós szerint ebben az érzésben egyesült egy pillanatra kommunizmus és kereszténység.

– A „másként is lehetett volna” illúziójával viszont szintén le lehet – és érdemes is – számolni – derült ki Schein Gábor előadásából. – Az eszme mindenképpen ki van téve az abszolutizálásnak, és Sinkónak igaza van, Trockij sem lett volna kíméletesebb vezető Sztálinnál – fejtette ki az előadó.

– Sinkó elkerülhetetlenül ütközött bele a forradalmi erőszak problémájába, amit a Tanácsköztársaság idején és utána is elítélt – mondta lapunknak Tamás Gáspár Miklós. – Mégsem tudta igazán elvetni, így visszatért az emigrációban a kommunista párthoz, hogy aztán a sztálinizmus ellensége legyen – tette hozzá. Ő írta meg aztán Tamás Gáspár Miklós szerint a legfontosabb magyar nyelvű antisztálinista könyvet, az Egy regény regényét, „amit nem igazán olvasnak”. Pedig a filozófus úgy látja, Sinkó esszéi, emlékiratai, regényei a magyar, a jugoszláviai és az európai irodalom legnyugtalanítóbb szövegei közé tartoznak.

Ablonczy Balázs ezzel szemben szkeptikus a Sinkó-életmű felhasználhatóságával, érvényességével kapcsolatban. Az író és a franciaországi magyar kommunizmus kapcsolatáról előadó történész lapunknak kifejtette: Párizs azért fontos pillanat Sinkó pályáján, mert a Moszkvából való visszatérés után jött rá, hogy elfogyott körülötte a levegő. Arra, hogy az elvtársai soha nem fogják kiadni azt, amit élete fő művének tartott (Az optimistákat), és az az ideológiai közösség, amely két évtizeden keresztül otthont adott neki, kitaszította őt. Az idegenségérzet, a kitaszítottság meghatározó volt Sinkó életében, és több előadó is erre vezette vissza elköteleződését a kommunizmus iránt.

Erről az idegenségérzetről beszélt a lapunk hétvégi magazinjában rendszeresen publikáló Szécsi Noémi is. Mint a szintén előadó írónő a Magyar Nemzetnek elmondta: Sinkó sosem volt kellőképp hasznos a hatalomnak, az antikommunistáknak túl kommunista, a kommunistáknak túl idealista volt. Így valódi ismertsége sosem, legfeljebb kultusza lett. – Sinkó Ervin életműve többek között azért egyedülálló, mert 1919-ben és később az emigráció alatt olyan eseményeknek volt részese, amelyek szemtanúit ha nem a Horthy-rendszerben, akkor Sztálin alatt, a Szovjetunióban végezték ki, vagy pedig gátlástalan hatalmi mániákusok lettek, akik nagy kedvvel manipulálták a múltat.