Szépen írni művészet – erre a felismerésre egy írni tanuló magyar kisdiák hamar eljut, főként ha a betűvetést töltőtollal kell elsajátítania. Aztán az évek múlásával ez az igazság ködbe vész. Az arab kultúrában és a Távol-Keleten ugyanakkor olyan nagy becsben van a kalligráfia, a szépírás művészete, mint a zene vagy az irodalom. A négyezer éves múltra visszatekintő Kínában már a Krisztus előtti első évezredből maradtak fenn emlékek az ecsettel való írásról. A Kr. e. 206-tól Kr. u. 220-ig uralkodó Han-dinasztia idején a kancellár írás és a festészet kibontakozásával kapott igazán erőre, mintegy festészeti műfajként. A kalligráfusokat olyan nagy becsben tartották, mint a festőművészeket, a kalligráfia atyjaként számon tartott Vang Hszi-cse (303−361) mestere, Vej Hsuo egyébként nő volt. És miközben a kelet- és a nyugat-római birodalom folyamatosan háborúban állt, Pannóniában épp a vandálokat telepítették le, Vang Hszi-cse és a festő Ku Kaj-cse magánlevelezésében megvalósultak az ideális kalligráfiák különböző fajtái – ezeket ma kínai és japán múzeumokban lehet megcsodálni. Ku Kaj-cse 4. századi tekercsképe, A Lo folyó nimfája középkori másolatát pedig a londoni Brit Múzeum őrzi – a vers selyemre festett képi megjelenítésében a kalligráfia is szerepet kap, s megtalálhatjuk rajta alkotói szignóként a vörös pecsétet mint a pecsétvésés művészetének lenyomatát is.
Miklós Pál és Tőkei Ferenc sinológus írásaiból tudható: egy-egy kalligráfia témája lehet vers, jókívánság, klasszikus idézet, illetve lehet magánlevél. A klasszikus idézetek tartalmát ugyanakkor befolyásolja, hogy a Han-dinasztia hanyatlásával az államrend alapelveit szolgáló konfuciánus tanítás is visszaszorult: helyébe a buddhizmus és taoizmus lépett. A hagyományos kínai festményeken ugyanakkor azért nincs perspektíva, árnyék, mert a képet festett versként, míg a verset írott képként értelmezik.
A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) 2015 szeptemberében vette fel a kapcsolatot az 1952-ben alapított Kínai Nemzeti Művészeti Akadémiával. A kínai akadémia nemcsak oktatással, kutatással foglalkozik, az Európai Uniós Nemzetek Kulturális Intézete Egyesülete partnereként missziója, hogy az EU országainak kulturális intézményei felé közvetítse a kínai kultúrát. A kapcsolatfelvétel egyik gyümölcse, hogy hétfő este az MMA által működtetett Pesti Vigadóban Keletről címmel nyílt kínai festményekből, kalligráfiákból, pecsétekből kiállítás.
Ha a világutazókra, tudósokra gondolunk, Magyarország mindössze két évszázada ismerkedik a kínai kultúrával, ezért megkértem a Kínai Nemzeti Művészeti Akadémia alelnökét, Tan Pinget, adjon tanácsot a magyar látogatóknak, milyen szemmel közelítsenek egy-egy kalligráfiához, amelynek jelentését első látásra – míg a fordítást el nem olvassák − nem fogják érteni. „Németországban öt évet töltöttem az életemből. Egy-egy kalligráfiai kiállításon a karakterek jelentését természetesen a németek sem értették, a képeket egyfajta absztrakt művészeti alkotásként értelmezték. S hogy melyik a jól, melyik a rosszul sikerült kalligráfia, azt igazság szerint egy átlagos kínai sem tudja megkülönböztetni: értelmezni próbálja a karakterek jelentését, esztétikai szépségét” – mondta el az alelnök. Tan arra is kitért, finoman utalva az analfabetizmus elleni sikeres küzdelemre, hogy ma már a kalligráfia művészete és értelmezése mindenkié, nemcsak a nemesek, tanult emberek kiváltsága. Az alelnök azt is elmesélte: korábban a művészeti intézményekben a hagyományos festészet mellett tartottak kalligráfiai órákat, a kalligráfia művészete ma már egyre inkább önállósul a festészettől. Amikor pedig a szabadtéri tajcsihez hasonlítottam a vízkalligráfiát – kínai parkokban az is szokás, hogy botra erősített, vízbe mártott szivaccsal írnak a földre −, Tan Ping helyeselt: a vízkalligráfia a testet és a lelket is edzi, művelője egyfajta lelki megtisztulást, inspirációt keres.
Ezek után megnéztem, hogy a kiállítás kurátora, Niu Ko-cseng, a kínai akadémia képzőművészeti kutatóintézetének igazgatója válogatásában milyen inspirációt találhatunk. Ami elsőre szembeütköző: a képek javarészt 2015-ben és 2016-ban készültek, az alkotók többsége pedig az akadémia vagy más művészeti intézmény vezető tisztségviselője. Munkáik egyfajta példatárként is felfoghatók: bemutatják a festészeti, kalligráfiai és pecsétvésési módok sokféleségét, technikáit. A leglátványosabb festmény a terem közepén, egy hosszú asztalra fektetve kapott helyet: több mint tizennyolc méter hosszú, tizenhat alkotó közös munkája, folyó- és virágábrázolások kalligrafikus megjelenítése. Más festmények a tibeti és a miao kisebbséget is ábrázolják, pecséteken, kalligráfiákon pedig ezeréves vers részletével, Konfuciusz és Buddha gondolataival is találkozhatunk.
Az akadémia kalligráfiai intézetének igazgatója, Kuan Csün egyebek között a népi Kína megalapítója, Mao Ce-tung Beköszönt a jüani tavasz című versének néhány sorát hozta a kiállításra. „A sas az égen köröz, a hal a mélyben siklik.” A kalligráfiai gesztus szolgainak tűnik, ám nálunk kevésbé ismert, hogy Mao nemcsak a kulturális forradalommal, a népi kohók mozgalmával vagy a verébirtással írta be nevét a történelemkönyvekbe: a huszadik század egyik jelentős kínai költője volt, ráadásul híres volt a szépírásáról. Az MMA által kiadott kiállítási katalógusban a Mao-kalligráfia egyébként két helyen is szerepel.
A japánok is „jelen” vannak
A tokiói Nodzsiri Taiko mester nem a japán dob, a taiko, hanem a kortárs japán művészi kalligráfia egyik elismert művelője. Mintegy három évtizeddel ezelőtt, tizenkilenc évesen alapította meg Taieikai néven a saját galériáját, s még számos más művészeti ágban – zene, festészet, irodalom, ruhatervezés és kerámiaművesség – is tökélyre fejlesztette tudását. Művészetével lehetett találkozni a madridi Pradóban, a párizsi Louvre-ban, Cannes-ban és Firenzében is. Nodzsirit a 2014-es Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon is kitüntették. Harmincfős tanítványi gárdájával még sosem állított ki külföldön, most ennek is eljött az ideje: a kecskeméti Ráday Múzeumban április 12-étől május 13-áig mutatják be kandzsi kalligráfiáikat JELenlét című kiállításukon. A japán kalligráfia eredetére a kínai eredetű írásjegyekből, a kandzsikból már következtethetünk: a szépírás művészetét a kínaiaktól tanulták el a japánok az 5–7. században koreai közvetítéssel, konfuciánus és buddhista szövegek átvételével. (T. G.)
###HIRDETES2###
