„Harapnám el a szavaimat, nyelném vissza, legyen csönd. Amely elől menekülünk. Talán csak azért kell beszélnünk, hogy legalább sejtsük, mi helyett áll a csönd, mi helyett nyom agyon minket a csönd” – Kertész Imrétől tavaly áprilisi temetésén búcsúzott még így Esterházy Péter. Három hónap sem telt el a gondosan megformált mondatok után, s egy újabb halál hozta magával a döbbent értetlenséget. Egy ország jegyezte meg akkor a Hasnyálmirigynapló zárómondatát: „A mindiget javítom örökkére.” Ami egyébként épphogy a tragikusan korai halált okozó betegségre, a hasnyálmirigyrákra vonatkozott: „most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem.”
Aztán persze következett a hiány felmérése, s július 29-én emlékülés az ELTE, valamint a Magvető szervezésében. Az ott felszólalók nagy részének közreműködésével szervezett újabb emlékkonferenciát most szombaton a Magyartanárok Egyesülete. A fokozott érdeklődés miatt az ELTE Radnóti Miklós Gyakorlóiskolájába átkerült eseményen is ott volt többek közt Kulcsár-Szabó Ernő, Bazsányi Sándor, valamint Sipos Balázs is.
– Könnyen pórul jár, akinek megtetszik egy Esterházy-mondat eleje és vége, de a közepét kihagyja – korábbi szerkesztőjétől, a lapunk publicisztika rovatát vezető Körmendy Zsuzsannától hallhattuk ezt a mostani konferencián. Esterházynál ugyanis minden szónak megvolt a maga helye és funkciója, és akár egyetlen mondatkezdő „kérem szépen” más regiszterbe tolhatta át az elmondottakat. Vagy ahogy rovatvezetőnk az író precízen összeállított műveiről még a tavalyi előadásán elmondta: – Az ő olvasásra-hallásra improvizatívnak tűnő, játékos szövegei tehát nem halmazok, hanem nagyon megdolgozottak, megkonstruáltak voltak.
Minden szónak, mondatnak megvolt a maga helye, hiába hitték sokan, hogy mondatról mondatra haladva bármi történhet, ahogy épp az író kedve megkívánja. És beszélhetünk ugyan posztmodernről, eközben a Harmonia Caelestis második része például sokkal mélyebb rokonságot mutatott a nagy realista írókkal – jegyezte meg szombati előadásában Körmendy Zsuzsanna. – Erős nosztalgiái voltak a realizmus iránt – tette hozzá.
A helyükre kerülő szavak pedig kíméletlenül mutattak rá egy kor sajátosságaira. – Ezelőtt a gróf előtt senki nem tudta igazán megmutatni a szocializmus valódi röhejességét – nyugtázta rovatvezetőnk. Távolról tudott tekinteni a közelire, így meglátva a lényegét. – Ennek pedig gyógyító ereje van. Ironikus, de pontos mondata volt Esterházynak a „merjünk nagyok lenni” és a „merjünk kicsik lenni” politikai viaskodásában: merjünk akkorák lenni, amekkorák vagyunk.
Eközben Babits Mihály és Pilinszky János mellett ő volt harmadik nagy írónk a XX. században, akinek írásművészetét jelentősen befolyásolta katolicizmusa – hallhattuk már Radnóti Sándor irodalomtörténésztől. A korábban a Fuharosokról is író kritikus szerint Esterházyt két nagy kérdés foglalkoztatta. Az egyik az istenhit volt annak katolikus formájában, míg a másik a származás, ősiség, a vér: a nagy múltú család története.
– Balassa Péter irodalomtörténész úgy sejtette, a bizonyosság áll az Esterházy-művek mögött. Én ezt vitatom – jegyezte meg. Szerinte az istenhit másként jelent meg az író műveiben, úgy, mint az alábbi Esterházy-sorok is mutatták: „Lehet, hogy nincs Isten. (De inkább van.)” Radnóti hozzátette: az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat volt az író végső válasza istenhit kapcsán. Ugyanezt a kötetet emelte ki Mártonffy Marcell, amikor még tavaly arról beszélt: „a Márk-változatban az elrejtőző Isten néma marad: az evangélium Jézusa csak az átíró Péter hangján szólal meg. ( ) Jézus hangja ellenben, amelynek átírása első személyűre előzőleg főként művészi kísérletnek tűnt, Péter, a báty halála után is mint jelen való szó hangzik tovább a passió szövegében.”
A hagyományt pedig a rajta elvégzett munka őrzi meg, ahogy most szombaton Mártonffy kifejtette. Vagy ahogy A szív segédigéit nyitó Wittgenstein-idézet szól: „az tud beszélni, aki reménykedni tud s viszont.”
