Miből él a költő, ha nem a költészetből?

Ma ünnepeljük a költészet napját. Megkérdeztük, mit dolgoznak a költők, hogy megéljenek. És jó az nekik?

1. Mondjuk azt, hogy szellemi szabadfoglalkozású vagyok, aki éppen munkanélküli, de amennyit a járadék mellett lehet dolgozni, dolgozik. Elég életidegen definíciónak tűnik, de ez van.

2. Ha majd főállásban tudom csinálni, akkor elégedett leszek.

3. Hál ’istennek nem kényszerűségből, de volt már olyan is, amikor olyan munkát kellett bevállalnom, amit utáltam. De ez nem újdonság, ma szerintem az átlagemberek 90 százaléka olyan munkát végez, amit ha nem lenne rákényszerítve, eszébe sem jutna végezni. A hétköznapjainkban úgyis Kafka-szövegekben mászkálunk.

4. Sok dolog érdekel: szívesen lennék tanácsadó 2 milláért, csak szóbeli tanácsokat adnék, és titkosítva lenne a szerződésem 50 évig. Komolyra fordítva a szót, szívesen írnék reklámszövegeket, szlogeneket vagy kabarétréfákat, dolgoznék olyan területen, ahol a fantáziámat kiaknázhatnám teljesen, de ennek nem tudom megmondani a formáját. Olyan helyre járnék be szívesen, ahol már az első perctől kiszakítanak a neurotikus állapotaimból, persze ez megint csak álom, de hát ez van.

5. Tudom, nem leszek népszerű, de az a véleményem, hogy egy normálisan működő társadalomban, ahol legalább annyira oké minden, mint ahogy azt ma el akarják hitetni velünk, simán el kellene tudnia tartania a többségnek az írókat. Én bizony az írásból szeretnék megélni. Ami abszurd, mondhatják sokan, de pont az az abszurd, hogy annak látják, látjuk. Kövezzenek meg érte nyugodtan, ha tetszik. A kultúrafinanszírozásnak is másként kellene működnie, mert azért az felháborító, hogy egy publikációért, amivel lehet, hogy hónapokat dolgozik az ember, jó, ha kap bruttó 10 ezer forintot. Vagy egy könyvért, amit 4 évig ír, legjobb esetben 200 ezret, és így tovább. És ez nem panaszkodás, csupán a tények rögzítése. Bár el lehet jutni odáig, hogy jól megélj az irodalomból, aminek az egyik útja, hogy lebontod a személyiséged, és hagyod, hogy zsebre vágjanak, mint egy taknyos zsebkendőt. Ne legyenek illúzióink, ez régen is így volt, sőt minden kurzusban van rá példa, csak most valahogy látványosabb. A takony is több, meg a zseb is. Tiszta kulturális horror van. Nagyon elkeserítő, hogy szimplán a tehetségükből csak kevesen tudnak megélni. Összetehetjük a két kezünket, hogy egyáltalán vannak még ilyen szerencsések.

6. Az összes eddigi munkahelyemen tudták, hogy költő vagyok. Érdekes, annak idején, olyan 15 éve, sokkal furcsábban néztek rám, amikor megtudták, hogy írok és még publikálok is. Tapasztalataim szerint mostanában sokkal természetesebbnek veszik, még akkor is, ha kevesen olvasnak verseket. De volt olyan munkahelyem is, ahol maximálisan kiaknázták az írói kvalitásaimat, mindenféle projektmunkába bevontak. Ez mindig változó, ember- és szervezetfüggő.

Sziveri János-díj

Április 10-én, hétfőn 26. alkalommal adták át a fiatalon elhunyt vajdasági költő, szerkesztő emlékére alapított Sziveri János-díjat. A 2017. évi díjazott Sopotnik Zoltán lett, akinek legutóbbi verseskötete Moszkvics címmel tavaly jelent meg a Kalligram Kiadónál. A Sziveri-társaság 1992-ben alapította a fiatalon elhunyt vajdasági költő, az Új Symposion egykori főszerkesztője, Sziveri János emlékére a díjat. A díjról döntő grémium tagjai voltak: Balázs Attila, Csehy Zoltán, Fenyvesi Ottó, Géczi János, Győrffy Ákos, Hafner Zoltán, Kollár Árpád, Ladányi István, Mikola Gyöngyi, Orcsik Roland, Reményi József Tamás, Szörényi László és Thomka Beáta. (MN)

1. Egy tehenészetben dolgozom mint vezető-résztulajdonos. Apám halála után az ő üzletrészét örököltük meg három éve a húgommal, de már előtte is itt dolgoztam. Évekig küzdöttem a szarvasmarhák ellen, hogy márpedig én az írással kapcsolatos foglalatosságból élek majd meg. Ez addig működött, amíg nem lettem házas külön háztartással és kiadásokkal. A tehenészet előtt újságíróként dolgoztam, de szerencsére volt annyi eszem, hogy rájöjjek, előbb-utóbb a családi vállalkozásba kell beletanulnom, ha nem akarok éhen dögleni. Ez persze enyhe túlzás, de a Viharsarokban, ahol élek, nincs 87-féle választási lehetőség a munkahelyek között. Ebbe kellett beletanulnom, még ha az érdeklődési köröm homlokegyenest más is volt a kezdetekkor.

2. Hullámzó, változó. Vannak nehezebb időszakok. Mondjuk a véget nem érő tél, amikor sötétben indulok dolgozni, és ugyancsak sötétben érek haza, és minden nap ugyanolyan. Verset is írtam erről Fénymásolt napok címmel. De a különböző hivatalok és szervek nem engednek bennünket igazán unatkozni. A folyamatos adatszolgáltatás biztos pont az életemben. Annyi papírmunka mindig akad, hogy ne töltsem üresen a munkaidőt. És arra is ügyelnek, hogy minden évben legyen egy kis változtatás, nehogy belefásuljak a kitöltendő kérdőívek kiszámítható monotonitásába. Néhányan kételkednek is, hogy vajon mit lehet ott kint egy főnöknek ügyködni, a telepen, amikor nem is ő feji a teheneket. Ülünk az irodában – válaszolom ironikusan –, és külső szemmel gyakran valóban ennyinek tűnik. Szívesen átadnék egy hónapot a kétkedőknek, ki lehet próbálni az „irodában ülést”, ami az adminisztráción kívül munkaszervezést, anyagbeszerzést és folyamatos készenlétet is takar.

3. Ha apám az üzlettársával ékszerkereskedést vezetett volna, most valószínűleg gyűrűket rakosgatnék az üvegpultra. A kényszerűség mára átváltott hivatástudatba. Pár éve szakirányú végzettséget is szereztem, papírom van róla, hogy paraszt vagyok. Na jó, aranykalászos gazda – ez a megnevezése a szakképesítésnek.

4. Talán annyit, hogy lazítanék a munkatempón, ha tehetném – de sajnos ez jelenleg még nem elérhető. Hogy jusson időm írni. A legutóbbi regényemet (Holtág) akkor tudtam megírni, amikor tavaly januárban gipszben volt a lábam. Nem a gipsz hiányzik, hanem a huzamosabb idő, amikor csakis a megírandó szövegeimmel tudok bíbelődni. Most úgy van időm írni, hogy itt fél óra, ott háromnegyed. A versnek szerencsére nálam nem kell tengernyi idő, de a próza azt szereti, ha nem húsz perc alatt készül el.

5. Örülök annak, hogy számomra van egy közeg, ahol valami más is történik, mint a kortárs irodalom alakulása, formálódása. Ráadásul egy Békés megyei tehenészet a lehető legtávolabb áll az irodalomtól. Ha ott vagyok, nem gondolok a költészetre, ha írok, nincsenek tehenek. Kivétel, ha a tehenészetről írok, ilyen is előfordult már. Próbálom mindennek a jó oldalát magam felé fordítani. Hosszabb távon nem tenne jót, ha nem lenne egy ilyen rendszeresség az életemben.

6. Apám egykori társának, az ügyvezető-állatorvosnak minden eddig megjelent könyvemből adtam dedikált példányt. Az alkalmazottak is tudják, hogy írok, de szélesebb körben nem erőltetem, nincs kint a faliújságon a legújabb versem, és a telepen senkinek sem kötelező előfizetni azokra a folyóiratokra, ahol publikálok. Viszont a Nem boci! című szociografikus regényem erről a miliőről szól, néhány környéken élő megvette a könyvet, és olvasták is páran a tehenészeink, traktorosaink közül.

7. Egy haverom egyszer megjegyezte: te csak azért írsz verseket, hogy nyugodtan hódolhass a teheneiteknek.

1. Egyfelől még szerkesztem a Műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóiratot, illetve a Műút portált, másfelől pedig pultos vagyok a Legenda Sörfőzde Pubban, a belvárosban.

2. Röviden: igen és igen, mindkét munkahelyem esetében. Hosszabban: a Műút (ide értve a lapon és a portálon túl mindazt, ami a Műút névhez köthető, mindenekelőtt a Szöveggyárat) gyakorlatilag a gyermekem, a legfontosabb dolog, amihez eddig bármilyen szinten is közöm volt. Becsülöm a szerkesztőtársaimat és bízom bennük – ahogyan, érzésem szerint, ők is becsülnek engem és bíznak bennem. Az más kérdés, hogy az idén épp tízéves Műút sorsa finoman szólva is kérdésektől terhes. A Legendát szeretem, jó hangulatú söröző, normális vendégekkel – néhány dolgot elszúrok olykor, meg talán lehetnék gyorsabb is, de igyekszem a tőlem telhető legjobbat nyújtani ott is.

3. A szerkesztés egyértelműen hivatás számomra, a csapolás is kezd azzá lenni – amikor elmentem pultozni, két dolog motivált, az egyik természetesen a pénz, mert a szerény szerkesztői honorból képtelenség megélnem, de az is fontos volt, hogy valami olyanba kezdjek negyvenévesen, ami radikálisan más, mint amit eddig csináltam. Három hónapja dolgozom ott, és határozottan érzem a pozitív hatásokat.

4. A szerkesztést nem akarom elengedni, de lehet, hogy arra kényszerülök majd, ha nem tudjuk megoldani a Műút helyzetét. A pultozást meg tényleg szeretem, azzal se hagynék fel. Néha eszembe jut, miért nem mentem el asztalosnak inkább a gimnázium helyett, vagy miért nem lettem, mint apám volt, inszeminátor Borsodban. De aztán elengedem ezeket a kérdéseket valódi válasz nélkül.

5. Nem.

6. A Legendában tudják, de nem nagyon téma ez köztünk – igazából ott ez nem is érdekes, és ez jól is van így.

7. Ahogy a Műútat is, úgy sorra ellehetetlenítik, kivéreztetik a lapokat, az írószervezeteket, miközben degeszre tömnek egy keveset bizonyított állami intézményt, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-t.

1. Elég régóta (nyolc éve) egy hajléktalanszállón dolgozom szociális munkásként Budapesten (Oltalom Karitatív Egyesület).

2. Nagy vonalakban elégedett vagyok. A szociális szférában köztudottan siralmasak a bérek (bár valami mozgolódás, úgy tűnik, végre megindult ezen a téren). Az ember néha már akkor elégedett, ha például nem szúrják le egy verekedés miatt, de akkor is elégedett lehet, ha ételt és ruhát tud adni egy rászorulónak. Egyébként pedig ez egy olyan szakma, ahol általában nincs ok az elégedettségre, sőt.

3. Ha a szívemre teszem a kezem, azt kell mondanom, hogy részben hivatástudatból, részben kényszerűségből. Ha már kénytelen vagyok dolgozni, legalább végezzek valami hasznos munkát – gondolja az egyik felem. A másik felem szokott egyebet is gondolni.

4. Sosem akartam irodalomhoz közeli munkát végezni. Bár bizonyos szempontból minden munka irodalom közeli. Alkatilag olyan vagyok, hogy minél távolabb vagyok az irodalom intézményes formáitól, annál jobban érzem magam.

5. Jézusmária, a Jóisten óvjon tőle. Olykor persze jól jön egy szusszanásnyi megkönnyebbülés (például valamilyen ösztöndíj vagy díj formájában), de hosszabb távon nem tudom elképzelni, hogy úgynevezett főállású költő/író legyek. A költészet nem állás, így hát végső soron az is erkölcstelen, hogy az ember olykor pénzt lát belőle. Az irodalmat és a pénzt a lehető legtávolabb kellene tartani egymástól, ami persze hülyeség, és magam ellen is beszélek, ha ezt mondom. De akkor is így van ez, azt hiszem. Érdekes lenne látni, miként alakulna az irodalommal foglalkozók tábora, ha soha semmi pénzt nem látna belőle senki.

6. A főnököm és a kollégáim tudnak róla, leginkább ugratni szoktak vele („Írogatsz még, költő úr?”), ami rettenetesen idegesítő tud lenni, de általában uralkodom magamon.