Partizán utca, abroncsok és tulipánfa – Barangolás Bukta Imrével

Mezőszemerén azt gondolták, hogy „Imre vagy meghülyült, vagy csinált valamit”, amikor visszaköltözött Szentendréről.

– Az a lényeg, hogy szép lassan fejlődjünk – ismerteti a község jövőjére vonatkozó terveit a művész, és le is ragadunk ennél a „szép lassú” tempónál. Már csak azért is, mert a vidéken zajló folyamatokban kulcsfontosságú a lassan csorgó idő. Bukta Imre fel is idézi, hogy Erdélyben járva egy asszony megjegyezte, hogy falujában eladó házak nincsenek, csak eladó életek. Furcsán néztek rá, míg kiderült, hogy arrafelé élet alatt a telken fekvő házat és kertet értették. Mivelhogy egy élet munkája van benne. És hogy ma már hol vannak ezek az életek, arra Bukta Imre szomorú választ ad: korábban, amíg nem volt rekultiválva a mezőszemerei szeméttelep, megtalált ott egy egész háznyi lomot. Egy egész életet, ha úgy vesszük.

– Nékem mint művésznek ez persze fájdalmas – mondja Bukta Imre, de nem akar siránkozni, úgyhogy történetébe visz egy kis pozitívumot: a szemétdombra került házban fényképeket is talált, egyiket publikálta is. Az egyik fotón szereplő férfi fia sírva jelentkezett, miután az édesapját látta viszont a felvételen. A háznál maradva szóba hozzuk a Levitáció című szentendrei kiállításon látható, A háztető című térinstallációját. Bukta Imre ugyanis felépített a Művészetmalomban egy komplett falusi kockaházat: mi, nézők felülről nézünk le rá – ha úgy vesszük, lebegünk felette –, és látjuk, ahogy a megtépázott tetőn, a félrecsúszott cserepek között hullik be a nappaliba letett lavórokba a víz. A padláson pedig megint csak ott vannak az egy élet alatt felcipelt emlékek és lomok. Amelyek egyébként olyannyira autentikusak, hogy volt tárgy, amelyet Bukta Imre azért csomagolt be rendkívüli óvatossággal, hogy még a Mezőszemerén rárakódott pókhálót is magával tudja vinni, azt is megmutatni Szentendrén. Mivel Bukta Imre ehhez a két településhez kötődik talán a legtöbb szállal – tudniillik a képzőművész Mezőszemerén született, és három évtizednyi szentendrei tartózkodás után költözött vissza a dél-hevesi faluba –, adja magát a kérdés: hol érzi, érezte jobban magát? A művészközpontban vagy az északkelet-magyarországi válságrégió nyugati peremén?

– Nékem Szemere jobban bejön – mondja, hozzátéve, hogy amikor a dunakanyarbeli városban lakott, még sehol nem voltak a turisták és az őket odavonzó paprikafüzérek. Mosolyogva meséli viszont, hogy mit gondoltak róla a helyiek, amikor 1998-ban visszaköltözött ide Szentendréről.

– Azt gondolták, hogy Imre vagy meghülyült, vagy csinált valamit, ami elől el kell jönnie. Máskülönben miért jönne vissza ide? – idézi fel fogadtatását, mindjárt szemléltetve is a sajátos mezőszemerei lokálpatriotizmust.

– Itt, a főtéren lehet szidni a falut órák hosszat, de kivinni, kibeszélni, úgymond a szennyest kiteregetni nem lehet – mondja. Egyszer egyébként Bukta Imrét is érte ez a vád, amikor a Másik Magyarország című dokumentumfilmben nem éppen hízelgő jövőt vázolt a település számára.

– Pedig én – mondja a festő és önkormányzati képviselő szívére tett kézzel – szőröstül-bőröstül szeretem ezt a falut.

Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Bukta Imre a mai napig bárkinek ingyen szánt, vet és boronál saját piros traktorával Mezőszemerén, még benzinpénzt sem kér senkitől. Korábban mint művészt is „alkalmazta” őt a falu. Amikor például megkapta műteremnek a kiürült napközi épületét, idős asszonyok megkopott, búcsúkról származó Jézus- és angyalkaszobrait festette le. A képzőművész nem vette félvállról a megbízást, egyrészt beleadott apait-anyait, másrészt a legjobb festékét használta a célra. Mindezért pedig pár száz forintot kért csupán. Jöttek is sorban a hasonló felkérések, de a legnagyobb kihívás az volt számára, amikor egy Peti nevű helyi roma srác beállított hozzá egy golyóstollból, varrótűből és walkmanmotorból készült tetoválókészülékkel.

– Peti azt szerette volna, hogy alakítsam át a karjára tetovált tigrist, ahogy ő mondta, „nofiguratív” ábrává – idézi fel Bukta Imre, aki ma is elképed, ha arra gondol, a beavatkozás hogy fájhatott a fiúnak, aki csak tűrt, tűrt, és azt hajtogatta tetoválás közben: „Üsse, Imre bá’, üsse csak!”, miközben a vérből és tusból összeálló, barnás-vöröses folyadék csorgott le a felkarján. Az élmény a képzőművészt jobban megviselte, úgyhogy a napköziből kialakított műterem nem lett Mezőszemere első tetoválószalonja.

Ettől persze Bukta Imre még továbbra is a falu szolgálatába állítja rajztudását, büszkén mutatja például a település autóján a közmunkások által működtetett csigatészta-manufaktúra logóját. Ő tervezte. A kocsi amúgy a költészet napi műsorra invitálja a mezőszemerei lakosokat abban az utcában, ahol azóta haltak meg harmincan, amióta Bukta Imre 2003-ban odaköltözött. Most 1200-an lakják a falut, szebb időkben 2500-an éltek itt. Az iskolába most hetven gyerek jár, Bukta Imre gyerekkorában ez a szám 350 volt.

Körsétára indulunk. Nem halljuk már Sánta Jolánt, csak a madárcsicsergést.

– Csend van a faluban – jegyezzük meg idegenvezetőnknek.

– Ez a közmunka eredménye. Ha dolgoznak az emberek, napközben nincs kiabálás – mondja az önkormányzati képviselő, aki jó dolognak tartja a közmunkát. Mezőszemerén azonban ez nem merül ki abban, hogy neonmellényesek pár órán keresztül söprögetik a semmit az árokparton. A közeli erdőben fát gyűjtenek, amelyet aztán télire brikettálnak a szomszédos településen. A falu szélén, a focicsapat egykori öltözőjében, amely bikaistálló is volt valaha, gazdasági épületet alakítottak ki. Ott folyik a tyúk- és sertéstenyésztés. És ha már labdarúgás: a községnek jelenleg ugyan nincs focicsapata, amit kalauzunk kifejezetten sajnál, mivel az „nagyszerű közösségépítő lenne” szerinte.

Utunk során találkozunk egy háza előtt ácsorgó tarajos fiatalemberrel, akinek Bukta Imre egy esetleges munkalehetőségről, a már említett sajtolóüzemről beszél. A srác csak néz maga elé, bólogat persze, de amikor meghallja, hogy „nem közmunkáról, hanem komolyabb dologról” van szó, felcsillan a szeme.

Kicsit arrébb kecskék ugrándoznak az udvaron. Idilli jelenet, de árnyalja a gödölyék gazdájának panaszkodása: a szemben lévő, valaha szép, tornácos, ám mára már elhagyatott házra mutat, amely kóbor kutyák tanyája lett. Úgyhogy a kecskék nem legelik le az utcán a füvet, maradnak a kerítésen belül.

Bekanyarodunk a Kertekalja utcára, amelynek a tábláján még mindig a Partizán elnevezés díszeleg. Így nem meglepő, hogy kertek alatt sétálunk végig, viszont tátva marad a szánk, amikor a földúton baktatva azt vesszük észre, hogy míg az egyik oldalon egy zöld tulipános motívummal díszített ház udvarán hatalmas kupacba hordott gumiabroncsok feketéllenek, vele szemben egy idős asszony gondozza a katonás rendben sorakozó, a földből nemrég kibújt újhagymáit. Az út közepén rózsaszín címkés, üres parfümösflakon hever, szemből pedig egy lány érkezik, kiskocsira pakolt bútorlapokat húz maga mögött. A kiskocsin nincs gumi, úgyhogy jó nagy zajt csap a pőre felni. A színes és szürreális életkép tulajdonképpen kész Bukta-kompozíció, akár így, egy az egyben fel is kerülhetne a vászonra. Mikor ennek hangot is adunk, a festő csak bólint, és annyit mond, hogy épp ezt szokta tenni: ő kritika és ítélkezés helyett inkább csak megfigyel és ábrázol. És alkotásai szerinte pontosan emiatt lesznek inkább a költészettel rokoníthatók, szociográfia és társadalomkritika helyett. Lám, ilyen lírai tud lenni az átalakuló, vagy hogy egy korábbi Bukta-kiállítás címét idézzük, a kibillent táj.

Viszont amint az Árpád utcába érünk, a lebegő poézist a kőkemény, földhözragadt realizmus váltja fel. Az otthonkás, fejkendős, hóna alatt tojásosdobozt szorongató Mari néni nem is a képzőművészt szólítja meg meglátva Bukta Imrét, hanem az önkormányzati képviselőt.

– Úszni lehet itt az utcán, ha esik az eső, ez olyan igaz, ahogy az Isten van az égben – panaszkodik az asszony két kezét összetéve, majd arra kéri idegenvezetőnket, nézze meg az Árpád utcát, ha esik. Mari néni nem örül annak sem, hogy otthonát szinte kizárólag elhagyatott, betört ablakú házak veszik körül.

– Sok a patkány, úgyhogy a nyugdíjam egyik felét méregre, a másikat meg gyógyszerre költöm. Mert hát jönnek – mondja, és kezével közben a rágcsálók harapását utánozza. Hetven éve lakik Mezőszemerén, úgyhogy nem akar elmenni innen. Mondjuk nem is nagyon tudna, mert 120 négyzetméteres, takaros házáért jó, ha egymillió-kétszázezer forintot kapna. Bukta Imre bólogat, tényleg ilyenek itt az ingatlanárak. Mindezek után, amikor elbúcsúzunk, Mari néni arra kér minket, szépet írjunk ám a faluról.

Mezőszemere központi terét nemrég újították fel. Elhordták a betontörmeléket, füvesítettek, fákat ültettek, s ami ennél is fontosabb: közösségi munkában negyven ember szorgoskodott a faluért. Ez pedig nagy létszám – jegyzi meg kalauzunk. A téren áll egyébként a Bukta Imre tervei alapján készült 1956-os emlékmű is: egy szétrobbanó robusztus, rusztikus és brutális szobor talapzatát szimbolizálja, amelynek alja és belseje beépített rácsaival börtönt formáz.

A falu közepe felé tartunk, az iskola irányába, melynek udvarán még lehulló szirmaival együtt is éterien fest a tulipánfa. A számok viszont – „minden osztályba öt gyerek jár” – visszahúznak minket a valóságba. Megérkezünk a település legrégebbi, magára hagyott házához, amelynek fala mára üzenettovábbító funkciót lát el: centi mélyen belevésett nevek mutatják, ki kivel esett szerelembe az elmúlt időszakban. A tetőszerkezet pedig önmagában hordozza Mezőszemere múltjának szépségét és a jelen veszélyeinek kitettségét. A sötétre ázott, ideiglenes tetőnek feldobott pozdorjalemez alatt ugyanis különleges kimunkálású gerenda húzódik. Bukta Imre megsimogatja.

Büszkén mutatja be a parasztudvarból átalakított művésztelepet, ahol minden évben kinyitják egy kicsit a világot Mezőszemere számára: szerte az országból, de még Mexikóból is érkeznek művészek Dél-Hevesbe, a helyi asszonyok pedig népviseletbe öltözve hozzák nekik hálából a süteményt. Amikor kilépünk, jelzi is a „művész úrnak” egy idős asszony – aki egyébként Bukta egyik festményének főalakja és a helyi templom harangozója –, hogy a május elsejei ünnepségre rákészül, és süt valamit.

Ha pedig már szóba kerültek a festmények főszereplői, rákérdezünk, hogy valós személy inspirálta-e a „falurosszaként” ábrázolt, láncfűrészes alakot egy korábbi, falvédőt imitáló alkotásán.

– Persze, a volt polgármesterünk, aki kivágatott hetven fát – mondja, majd mindjárt be is mutatja, hogyan viszonyul a fatelepítés kérdéséhez. Pár lépésre tőlünk található ugyanis Bukta Imre millenniumra tervezett szobra, amelyen egy faültető alak egyben a falut is megalapítja.

– Nemeskürty István külön örült a kompozíciónak, hiszen ez nem egy újabb Szent István-szobor – idézi fel a képzőművész, aki művétől egy kicsit arrébb lép egy rózsatő mellé.

– Ezt még édesanyám ültette – mondja.

Utazásunk utolsó állomása Mezőszemere pereme, ahol korábban az egyforintos telkek álltak. Egyet vett meg valaki, ott egy kis ház áll, a többin színes virágok és az ég felé törő gyomnövények nőnek. De itt van az a 650 gyümölcsfa is, amelyeket az önkormányzat ültetett. Tövükben még nem nőtt nagyra a gaz, de nem is fog, mert Bukta Imre hamarosan jön a piros traktorával, és lenyírja.