Vízilószárnyon érkezik a magyar tervezőművészet

Sikerületlennek és szakmai csődnek is nevezték már a Nemzeti Szalon kiállításait.

Az idei szalon bizonyos szempontból különleges, hiszen a Fekete György szívéhez talán legközelebb álló ipar- és tervezőművészet munkáit mutatja be. Az MMA vezetője ennek megfelelően méltatta is a kiállítást a múlt heti megnyitón: az „anyag káprázatos, a rendezés pedig méltó hozzá”. A kurátorok, Sára Ernő és Scherer József hangsúlyozták, a hazai ipar- és tervezőművészetnek tizenhat éve nem volt alkalma hasonlóan átfogó bemutatkozásra. A fogkefétől a vonatokon át a kerámiáig számtalan műfaj képviselteti magát a tárlaton, a kurátorok elárulták, csaknem 400 művészt kértek fel az együttműködésre.

Ami az idei szalon célját illeti: Scherer József korábban interjúban fejtette ki, hogy nem törekedtek túlzott szakmai részletességre, inkább a sokszínűséget szerették volna élményszerűen bemutatni. Ez pedig tökéletesen meglátszik a Műcsarnokban megrendezett kiállításon, amit végigjárva az embernek az az érzése támad, mintha egy raktárban sétálgatna. Bár az egyes termekben különböző tematika (Magunk körül, Egymás körül, Lelkünk körül, Körös-körül) mentén rendezték a kiválogatott tárgyakat, mégis nehezen érthető, miként kerül egymás mellé egy tengerkék színű szárnyas víziló szobra és egy zserbót majszoló munkásember fotószerű festménye, vagy egy lélekőrző edény és egy tucatárunak tetsző irodai szék. Nevetségesnek hat, hogy egy teremben helyet kapott a szabadtéri testedző állvány, a Hard Body Hang és a méhviaszból készült kacsacsőrű dinoszaurusz.

Fekete Györgyék, úgy látszik, nem tanultak a hibákból, hisz abból most is akad bőven. A szalon koncepció már csak a nevéből adódóan is megköveteli a kellő tiszteletet a kiállító művészekkel szemben. Nem elég, hogy több kiállítási tárgy esetében a földre lepakolt információs táblából kell kisilabizálni, hogy kitől származik az adott tárgy, de nem egy esetben a tárlat rendezői még arra sem vették a fáradságot, hogy az alkotók nevét akármilyen formában feltüntessék. Remekül jellemzi a kiállítás igényességét az a kis öntapadós cetli, amelyet az egyik „névtelen” alkotás mellé ragasztott ki az egyik látogató. Csak remélhetjük legalábbis, hogy nem a szervezők igyekeztek ily módon feledtetni mulasztásukat.

Élményszerűséget ígértek a kurátorok, azonban az utólagos falragaszon kívül alig akad bármi, ami interaktívvá tehetné a tárlatot. Több táblagépet helyeztek ki a termekbe, ám ezek egyike sem működik, így hiába büszkélkedik például a szalon Bucsi Réka nagy fesztiválsikert elért animációjával, sajnos nem lehet megnézni. A kiállítási tér félkész állapotot tükröz, a padlón festéknyomok, az erősítőket és kapcsolókat lepedővel takarták le, az állványokból sok helyen drótok lógnak, az első terem közepén pedig egy ormótlan és kopott asztal árválkodik. Vélhetően utóbbi nem a kiállítás része. Ezeket a hibákat persze még van idő kijavítani az augusztus 13-i zárásig.

Nagyobb probléma azonban, hogy a Körülöttünk című kiállítás nem ad valós képet a hazai ipar- és tervezőművészetről. A kurátorok elmondták, az idei Nemzeti Szalon az elmúlt tíz évben született ötletekből és megvalósult alkotásokból válogat, de mindez nem tekinthető keresztmetszetnek. Hosszú ugyan a kiállítók névsora, de mégis kevesen vannak azok, akik a terület meghatározó alkotói közé tartoznak. Kicsit olyan ez, mint a színházi vattázás, amikor a nézőtér foghíjas sorait ismerősökkel és fizetett közönséggel töltik fel. Leginkább az öltözék- és bútortervezők esetében érezhető a hiány. Bár minden generációból helyet kapott több kiemelkedő alkotó, mégis fájóan hiányoznak azok a nemzetközi szinten is elismert dizájnerek, akik alapvetően meghatározzák a műfaj jelenlegi hazai helyzetét.