„Dubajban úgy nézték a Médeát, mint egy sokkoló thrillert”

Az Emírségekben csak most kezd meghonosodni az európai értelemben vett színházi élet, és ebben egy magyar színésznő is részt vállal.

Szabadúszóként volt, hogy befizette az adóját, és aztán gyakorlatilag mínuszra jött ki a havi fizetése. Egy vidéki kőszínházban közalkalmazotti fizetés feléért szerződtették, negyvenezer forintért. Szuperprodukcióban is dolgozott, ahol aztán a szerződés ellenére sem fizették ki, hiába fordult még ügyvédhez is. Viszont egy komoly kőszínház utána már azzal az indoklással utasította el, hogy „bulvárdarabokban játszik”. És ez csak az anyagi része, a szakmai fejlődési lehetőségről még nem is volt szó. Sem a mindenkori politikai csatározásokhoz való „muszáj viszonyról” – ebből ma a magyar színházi életben aligha lehet kimaradni. Döntetni kell: vagy így, vagy úgy.

Dubajban sem volt egyszerű. Korábban ismeretlen kihívásokkal szembesültek: olyan kultúrát találtak itt, amelynek alig-alig volt része az Európában ismert prózai színház. A tradicionálisabb életet élő arabok nemigen járnak színházba. A modern szemléletű, fiatalabb közönség igen, de inkább populáris darabokra. „Tavaly ősszel nyílt meg a Dubai Opera, egy óriási befogadószínház. Legnagyobbrészt világhíres musicaleket és látványos show-kat hoznak ide, köztük néhány operát is. Ide nagyon menő járni: az is eljár, akit valójában nem érdekel a kultúra. Az szinte sehol nem tüntetik föl, honnan jött az előadás, melyik színház produkciója, és kik játsszák. A nézőknek elegendő az, hogy a Macskák, a Mary Poppins vagy éppen a West Side Story lesz műsoron – ezek a címek már garanciák a sikerre. Egyáltalán nem játszanak drámákat, csak és kizárólag nagyszabású zenés produkciókat, eredeti angol nyelven.”

Ha valaki másféle színházat szeretne létrehozni, nagy fába vágja a fejszéjét. Hiába, hogy az egyik legliberálisabb iszlám országról van szó, mégis számos követelménynek kell megfelelni – egy kortárs európai színházi embernek elképzelhetetlen, hogy ilyesmi létezhet. „Nemhogy nincs állami támogatás, de a színházaknak aránytalanul nagy összegeket kell befizetniük minden egyes létrehozandó előadás után az állam részére. Nem is lehet akárhol megtartani egy előadást, csak olyan helyszínen, mely erre van bejegyezve hivatalosan. Tehát itt nincs olyan, hogy kocsmaszínház, utcazene, vagy ehhez hasonló dolgok, ez mind tilos” – avat be a részletekbe Szik Juliska.

Ráadásul nem is lehet akármit bemutatni. Engedélyért kell folyamodni, és ez tulajdonképpen cenzúrát is jelent. A darabnak politikailag korrektnek kell lenni, bizonyos szexuális és társadalmi megnyilvánulásoktól tartózkodni kell a színpadon. De Szik Juliska szerint ez nem jelenti azt, hogy megalkuvó előadásokat kell létrehozni. Csak meg kell találni azt a kreatív formanyelvet, amelyen az előadás által hordozott üzenetet közvetíteni tudják. Például az égető szerelmi és szexuális szenvedélyt két ember között anélkül kell ábrázolniuk, hogy a színészek egymásnak esnének a színpadon.

„Eddig be kellett nyújtani a szövegkönyvet, de mióta egyre több darabot mutatnak be, állítólag belefáradtak az arabok a darabok olvasásába. Ezért megelégszenek a szinopszissal is, amit a rendező ír. Úgy kell megírni, hogy ne legyen ellene kifogásuk. Olyan ez, mint valami kelet-közép-európai groteszk: a Medeánál például az volt a feltétel, hogy besorolható legyen a „szerelmi komédia” kategóriába a szinopszis alapján. Így kaptuk meg az engedélyt”.

Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – egyre erősebbek a független színházi törekvések. Euripidész Médeája Szik Juliska eddigi legnagyobb rendezői vállalkozása volt. Nagyon meglepte, hogy a nyugat-európai kultúra alapművei egyáltalán nem ismertek Dubajban, így a Médea sem. „Rendezésemet a modern korba helyeztem, minimáldíszlettel és -jelmezzel, vetítésekkel és különleges speciális effektekkel. A nézők nagy része viszont nem úgy nézte az előadást, mint egy aktualizált Médea-felfogást, hanem úgy, mint egy sokkoló thrillert, amelynek a történetét még soha életében nem hallotta. Nemcsak a formanyelv volt számukra újszerű, hanem a történet maga is teljesen felkavarta őket.

Médea vívódásait úgy nézni, hogy nem tudják: végül megöli-e a gyerekeket, vagy sem, egészen más élmény. Annyira megdöbbentek, hogy azt még legmerészebb álmaimban sem feltételeztem volna. A címszerepet egy csodálatos amerikai színésznő, Melissa Rae Brown játszotta, akivel már korábban együtt dolgoztam. Oszlopos tagja volt a csapatnak a szintén kiváló tehetségű Renata Heidel román színésznő, kortársam, aki Kolozsváron diplomázott, román osztályban. Őt is itt ismertem meg, Dubajban. Tulajdonképpen utólag megtudtam, hogy ennyire nyers, brutális darabot még nem mutattak be dubaji színpadon. Nagyon élő volt, nagyon jelenidejű, ilyet itt még nem láttak. Tudom, hogy ezzel az előadással megosztottam az itteni közönséget.” A sajtóban végül azt írták a darabról, hogy ez a legősibb feminista színdarab.

„Sajnos olyan dolgokkal is meg kell küzdenünk, mint hogy a nézőknek fogalmuk sincs, hogyan kell viselkedni egy színházi előadás alatt. De végül is nincs honnan tudniuk. Ez lassú folyamat, amelynek során nekünk, alkotóknak is toleránsnak kell lennünk, még akkor is, ha néhol égbekiáltóan tiszteletlenül tudnak viselkedni egyes nézők. Én ilyet más országokban még soha nem tapasztaltam.”

De Szik Juliskának ez sem szegi kedvét. Kezdettől késztetést érez, hogy Magyarországtól és Európától távol közvetítse azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tart. Először Molnár Ferenc egy rövid egyfelvonásosát állította színpadra 2014-ben, a Matter of Husbands-et. Ez része volt egy egyfelvonásosokból álló estnek, amivel aztán jelölték az alkotócsapatot a Time Out Dubai díjra.

A következő darabja egy helyi író által írt „short play” volt – mely jóval rövidebb egy egyfelvonásosnál is – a Day at the Beach (Egy nap a parton) „Shina Ahmaddal, az íróval való közös munka során szembesültem először azzal, hogy az arab kultúrához tartozó alkotóknak teljesen mások a munkamódszerei. Ez a darab hivatalosan még mindig nincs készen, holott a bemutató megvolt 2015-ben.”

Szik Juliska ezután színpadra állította Vaclav Haveltől a Vernisszázst (angol címe: Unveiling) Molnár Ferenchez hasonlóan Havelről sem volt fogalma senkinek Dubajban. 

„A darabok kiválasztásánál fontos szempont számomra, hogy a mű a történelmi, társadalmi szimbólumrendszertől függetlenül releváns legyen bármely országban. Hogy a nézők tudjanak hozzá kapcsolódni. Az Unveilinget a mai álságos »szelfis« világ elleni fricskaként rendeztem meg, ahol az a legfontosabb, hogy kívülről minden csillogó és tökéletes legyen. Dubajban ez különösen így van. Élő Facebook-hálót építettünk a karaktereknek, a posztjaik és kommentjeik azonnal megjelentek, közben a néző látta, hogy valójában mi zajlik a szobában. Ez a darab nagyon nagy siker lett, ennek köszönhetem az összes idei lehetőségemet”.

A Médea után egy New York-i alkotópáros (Loom Ensemble) darabjában játszott egy magyar lányt, aki Dubajban született, és ott is nőtt fel. „Ezeknek a fiataloknak, akik itt nőnek föl, nincs identitásuk, sehol sem érzik, hogy otthon vannak. Ez nem az ő hazájuk, itt mindenki csak átmenetileg lakik, hosszabb vagy rövidebb ideig. A saját országukhoz viszont az útlevelükön és a származásukon kívül nem sok minden köti őket.”

Annak ellenére, hogy a színházban tilos szidni a rendszert – erre törvény is van – bőven volt kritika az előadásban a dubaji élettel kapcsolatban. Ez nem olyan meglepő, Szik Juliska szerint Dubaj ilyen. „Vannak, akik azt tartják, hogy már annyira lazán kezelik a saját szabályaikat, hogy ez fogja a vesztüket okozni. De akik itt élnek, úgy látják, hogy ez az egyetlen út, hogy fölzárkózzanak valamilyen formában a Nyugathoz. Persze úgy, hogy közben megpróbálják megtartani a saját identitásukat.”