– Kucsmáné Ica pénztáros a Spór Market élelmiszer-áruházban. Fiatalon énekesnő szeretett volna lenni. Nem jött össze. De, ha ő már nem is, nyolcéves lánya, Hédi még valóra válthatja az anya álmait. Gyorsan be is nevezi őt egy gyermekszépségversenyre A Befutunk című regényben rendkívül hitelesen mutatja be a gyermekszépségversenyek világát. A személyes tapasztalatait írta meg?
– A tévében láttam egy amerikai gyermekszépségversenyekről szóló realitysorozatot. Megdöbbentő volt. Aztán sorra értek más impulzusok a témában: Kallos Bea fotókiállítása, újságcikkek, hirdetések különböző nevű és profilú hazai rendezvényekről, gálákról, vetélkedőkről, tehetségkutatókról, amelyeken mind a „gyerekszépséget” értékelték. A szépségversenyt megfelelő közegnek találtam arra, hogy a szülő-gyerek viszonnyal kapcsolatos dilemmáimat kifejezzem. Az érdekelt, hogy meddig is terjed a szülő felelőssége, illetve hogy milyen következményekkel jár az, ha a szülő rossz döntéseket hoz.
– Úgy tudom, a regény eredetileg forgatókönyvnek készült.
– Két évvel ezelőtt a filmalap támogatásával, Maruszki Balázs és Fonyó Gergely segítségével készült el a forgatókönyv, aztán valahogy mégsem lett belőle film. Bár én még mindig reménykedem benne, hogy egyszer mégiscsak az lesz. Úgyhogy prózává alakítottam a dramatikus szövegemet. A történet feszessége, a vígjátéki dramaturgia, a jelenetezés mint technika megmaradt, de a regény adta lehetőségeket – elmélkedések, belső monológok – is kihasználtam.
– Az ön Facebook-oldalán – korábban heti rendszerességgel „kávéházi pillanatokat” posztolt – mostanában játszótéri pillanatokról ír. Tartogat annyi érdekes történetet a csúszdák és homokozók világa, mint a kávéházaké?
– Úgy tűnik, hogy a játszótér is gazdag táptalaja a nem mindennapi eseményeknek. Néhány emlékezetes jelenet után döntöttem úgy, hogy elkezdem gyűjteni a „játszótéri pillanatokat”. Az egyik az volt, amikor egy kislány éppen lecsúszni készült a várszerű játéképítmény csúszdáján, az anyja lent várta. Közben megérkezett a nagymama, aki már messziről kiabált: „Hol van az én drága kicsi unokám, az én egyetlen aranyom ?!” Mindjárt lecsúszik – mondta az anyuka. Lecsúszott egy gyerek, a nagymama felkapta, megölelgette. „Édesem, de jó látni téged, édes kicsikém!”, harsogta. És akkor megbökte őt az anyuka, hogy a Timi még csak most fog csúszni Ez az orrom előtt játszódott le. Ezután határoztam el, hogy gyűjteni fogom a játszótéri történeteket. Egy hasonlóan abszurd sztori hatására kezdtem el írni egyébként a Kávéházi pillanatokat is. Akkor egy jól öltözött üzletasszony kiabálta a telefonjába, hogy: „Hány darab rászorulót tudtok hozni? Mennyit? Mennyi a rászoruló ?! Nem. Az nem jó, az sok. Harmincnál többet ne hozzatok!”
– Kizárólag megtörtént eseteket ír le? Például amikor az apuka arra biztatja a kisfiát, hogy szúrja ki a másik gyerek lufiját.
– Mindnek van valóságalapja. Van, amelyik teljes egészében úgy történt, ahogy leírom, de előfordul, hogy csak egy-egy elcsípett gesztust, egy-egy félmondatot használok fel, ezeket én egészítem ki minitörténetté.
– Retteghetnek az anyukák, ha éppen ön is a játszótéren tartózkodik.
– Nemcsak őket, magamat is folyamatosan megfigyelem. Vannak olyan szövegek, amelyeket magamról írok: eljátszom a gondolattal, hogy én hogyan reagálnék bizonyos helyzetekben, ha éppenséggel nem figyelnék oda arra, hogy úgy nem illik ezekből az elmélkedésekből is „játszótéri pillanatok” lesznek.
– A saját gyerekkoráról a Semmi negyven című teniszmemoárjában ír. Nem mindennapi történet az, hogy valaki sportolónak készül, kiváló eredményeket ér el, aztán mégis író lesz.
– Előbb érdekelt az írás, mint a sport. Például anyukám vállalati lapjában már kilencévesen megjelent egy novellám. Jól fogalmaztam, szerettem írni, szerettem kitalálni történeteket, de aztán egyszer csak jött a sport, és attól kezdve a teniszről szólt az életem. A korosztályos versenyeken jó eredményeim voltak, de a nemzetközi siker elmaradt. Kaliforniába még azért kijutottam egyetemi sportösztöndíjjal. Amikor hazajöttem, már láttam, hogy nem lesz belőlem teniszező. Más utakat kerestem. Valahogy magától értetődő volt, hogy kipróbáljam az újságírást.
– És mire jutott?
– Nagyon hamar kiderült, hogy nem köt le. Egyszer az üvegvisszaváltással kapcsolatos visszaélésekről kellett volna leleplező riportot írnom, de a tények egy kicsit sem érdekeltek, a közeg annál inkább. A végeredmény egy közölhetetlen cikk lett, semmi konkrétum nem derült ki belőle, de – a sok fikciós elemnek köszönhetően – állítólag viccesre sikeredett. Ebből látszik, hogy már akkor is a széppróza állt közel hozzám.
– A hazai teniszsport eseményeit ma is nyomon követi?
– Most, hogy megint jók a magyarok, egyre inkább. Babos Tímea a világ élvonalába tartozik, és Fucsovics Marci is előbb-utóbb bekerül az első százba. Magyarországon régen nem voltak rangos tornák, az én pályafutásom alatt mindössze egy tízezer dollár összdíjazású magyar körversenyt rendeztek, és az is csodaszámba ment. Azóta sok minden megváltozott, áprilisban például olyan ATP-verseny volt Budapesten, amilyen még soha nem, óriási nevekkel. A Semmi negyven megjelenése után több tenisszel kapcsolatos szereplésre, cikkek írására kaptam – és kapok ma is – felkérést, már csak ezért sem lankad a sport iránti szenvedélyem. Meg hát Federer miatt sem. Amíg ő aktív és játszik, én aktívan figyelem.
– Úgy tudom, tizenöt évig ugyanabban a kávéházban írta a műveit. A Magyar Nemzetben mostanában megjelenő tárcái is kávéházakban születnek?
– Nagyrészt igen. A kiskanalak csilingelése, a tejhabosító zaja, a duruzsolás mind jó hatással van rám, olykor még írói elakadásokon is átsegít. A tárcaírás kihalóban van, pedig én borzasztóan szeretem ezt a műfajt, egy időben állandó tárcarovatom is volt. Szerintem nagy szükség van ezekre az egyszerre irodalmi és közéleti, könnyen fogyasztható, tanulságos vagy csak egyszerűen szórakoztató kis történetekre.
– Most mit ír? Novellát, regényt, esetleg filmforgatókönyvet?
– Egy színdarab utolsó simításait végzem, Kerítés a címe. A Színházi Dramaturgok Céhe beválasztotta azon nyolc kortárs színmű közé, amelyet a Nyílt Fórum keretében, színházi szakemberek bevonásával fejleszthetnek tovább a szerzők. A POSZT-on már bemutatták felolvasószínházi keretek között, ennek tanulságait levonva még kicsit dolgozom a szövegen, remélem, színpadra kerül majd a darab. A Kerítés egy családról szól. A feleség menekültellenes kampányon dolgozik, miközben a férj titokban menekülteket fogad be.
