– Szépirodalmi szerkesztőként dolgozik a Scolar Kiadónál. Valaki, aki főként regényekkel és felnőtteknek szóló irodalommal foglalkozik, hogyhogy pont meséket ír?
– Talán mert mostanában jobban érdekelnek a gyerekek, mint a felnőttek. Ha elkezdek felnőtteknek írni, általában azt veszem észre, hogy nem igazán van nekik mondanivalóm. A gyerekkönyveim viszont felnőtteknek is, sőt sokak szerint inkább felnőtteknek szólnak, szóval nem tudom, hogy van ez. A meseírás teljesen véletlenül jött. Valamelyik nyáron összefutottam a Csimota Kiadó szerkesztőjével, és megkérdezte, nem szeretnék-e egy megjelenő antológiájukba mesét írni. Így született meg a Dettikéről és más istenekről egyik fejezete, ezt írtam tovább regénnyé.
– De előtte is jelent már meg két gyerekkönyve. Az első a Tündi és Samu, majd A muter meg a dzsinnek, amely tavaly szintén Év Gyerekkönyve díjat nyert. Hogyan születtek?
– A Tündi és Samu egy lapozó, aminél kipróbáltam valamit, amivel gyerekeknek szóló szövegekben még nem találkoztam: hogy két nézőpontot ütköztetek, egy lányét és egy fiúét, minimalistának szánt, rövid versekben. A muter meg a dzsinneket egy pályázatra kezdtem el írni, de végül nem adtuk be. Akkor az foglalkoztatott, lehet-e humorosan írni gyerekeknek az alkoholizmusról. Hogy a végeredmény mennyire lett vicces, azt nem tudom, de ha igen, akkor inkább afféle fekete humor ez.
– Képzelt barátok, kapcsolati feszültségek és alkoholizmus, mindhárom könyve komoly témákat feszeget. A szülők mit szólnak ehhez, amikor kézbe veszik a köteteket?
– A felnőttek mást értenek ezekben a szövegekben, mint a gyerekek. A muter meg a dzsinnek például egy felnőttnek sokkal kiborítóbb szerintem, mint egy gyereknek. A Dettikéről és más istenekről egyik szereplőjét, Madam Blúbírdet pedig egészen másképp képzeli el magában a gyerek és a szülő. Hiszen utóbbinak talán leesik, hogy egy bordélyházi madámról mintáztam a figurát.
