– Most, hogy már a második gyerekkönyve részesült kiemelkedő elismerésben, óhatatlanul felmerül a kérdés: különleges lelkületre van szükség ahhoz, hogy valaki gyerekeknek szóló irodalmat írjon?
– Amikor gyerekeknek írunk, akkor is csak szöveget írunk, vagyis korábbi szövegekkel dolgozunk. Csak ilyenkor épp gyerekirodalmi szövegekkel. De ahhoz, hogy hitelesek is legyünk, nem árt, ha van valami kapcsolatunk a saját gyermeki énünkkel. Amikor az embernek gyereke születik, ez a kapcsolat megerősödhet.
– Tehát ön szerint olyasvalaki ír jó gyerekkönyvet, akinek van gyereke?
– Nem tudom. Engem mindenesetre egyáltalán nem érdekeltek a gyerekek, amíg nem lett sajátom. A mesék is akkor lettek újra izgalmasak a számomra, amikor elkezdtem őket a gyerekeim szemével olvasni. Kíváncsi lettem, ők ebből mit értenek, hogy kellene másképp mesélni.
– És hogyan?
– Fiaim vannak, ezért fontos nekem, hogy sok erős lányról olvassanak. Olyanokról, akik be mernek bújni az ágy alá, akik megvédik a barátaikat, akik nem „várnak izgatottan a királyfiakra”. Ha a fiúk megtanulják, hogy a lányok egyenrangúak velük, akkor később talán majd képesek lesznek felnőtt kapcsolatra. Legalábbis ebben bízom. Egyébként általában is fontos, hogy a mesékben rákérdezzünk a világ fennálló rendjére. Talán ezért van az, hogy főképp ilyen abszurd történetek jutnak eszembe.
– Jó, hogy említi az abszurditást, hiszen a Dettikéről és más istenekről is szürreális történet. A narrátor a főhős képzeletbeli barátja, Balambér, aki egy kulcslyukban lakik. A kislány próbálja bemutatni neki a világot, de Balambér meglehetősen szokatlan hasonlatokkal él, és furcsákat kérdez. Mit gondol, ez a fajta elvontság a gyerekek számára emészthető?
– A gyerekek folyton elvont kérdéseken törik a fejüket. Hogy mi az a semmi, hogy hol van a másik ember, amikor nincs itt, hogy létezik-e egyáltalán valaki, aki távol van. De persze minden gyerek más. Ízlés és habitus dolga, hogy ki mennyire vevő az abszurdra.
– Önnek volt Balambérhoz hasonló képzeletbeli barátja?
– Ha jól emlékszem, nekem nem volt, a nagyobbik fiamnak viszont igen. Az már nem rémlik, hogy a nevét is elárulta volna, de azt tudom, hogy nagyon szépen fogalmazott, amikor bejelentette a képzeletbeli barátja halálát. Azt mondta: „Elsoványodott messzire”. Innen – és Woody Allentől – loptam, hogy Balambér „elkenődik”, amikor rátör az egzisztenciális bizonytalanság.
– Szépirodalmi szerkesztőként dolgozik a Scolar Kiadónál. Valaki, aki főként regényekkel és felnőtteknek szóló irodalommal foglalkozik, hogyhogy pont meséket ír?
– Talán mert mostanában jobban érdekelnek a gyerekek, mint a felnőttek. Ha elkezdek felnőtteknek írni, általában azt veszem észre, hogy nem igazán van nekik mondanivalóm. A gyerekkönyveim viszont felnőtteknek is, sőt sokak szerint inkább felnőtteknek szólnak, szóval nem tudom, hogy van ez. A meseírás teljesen véletlenül jött. Valamelyik nyáron összefutottam a Csimota Kiadó szerkesztőjével, és megkérdezte, nem szeretnék-e egy megjelenő antológiájukba mesét írni. Így született meg a Dettikéről és más istenekről egyik fejezete, ezt írtam tovább regénnyé.
– De előtte is jelent már meg két gyerekkönyve. Az első a Tündi és Samu, majd A muter meg a dzsinnek, amely tavaly szintén Év Gyerekkönyve díjat nyert. Hogyan születtek?
– A Tündi és Samu egy lapozó, aminél kipróbáltam valamit, amivel gyerekeknek szóló szövegekben még nem találkoztam: hogy két nézőpontot ütköztetek, egy lányét és egy fiúét, minimalistának szánt, rövid versekben. A muter meg a dzsinneket egy pályázatra kezdtem el írni, de végül nem adtuk be. Akkor az foglalkoztatott, lehet-e humorosan írni gyerekeknek az alkoholizmusról. Hogy a végeredmény mennyire lett vicces, azt nem tudom, de ha igen, akkor inkább afféle fekete humor ez.
– Képzelt barátok, kapcsolati feszültségek és alkoholizmus, mindhárom könyve komoly témákat feszeget. A szülők mit szólnak ehhez, amikor kézbe veszik a köteteket?
– A felnőttek mást értenek ezekben a szövegekben, mint a gyerekek. A muter meg a dzsinnek például egy felnőttnek sokkal kiborítóbb szerintem, mint egy gyereknek. A Dettikéről és más istenekről egyik szereplőjét, Madam Blúbírdet pedig egészen másképp képzeli el magában a gyerek és a szülő. Hiszen utóbbinak talán leesik, hogy egy bordélyházi madámról mintáztam a figurát.
– Úgy látom, hogy a mai könyvek kicsit felnőttebben, kevésbé elvont módon tálalják a kérdéseket elődeiknél. Igaz ez?
– Igen, nemzetközi trend, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalom vállalja a legkeményebb témákat is. Szerintem ez remek tendencia.
– Akkor ön szerint nem baj, ha felnőtt témákat tálalunk a gyerekeknek?
– Egyáltalán nem, sőt. A tabuk felállítása az egyik legrombolóbb dolog, ami a nevelés során történhet.
– A gyerekeivel is próbál beszélni ezekről?
– Igyekszem, de sokszor nehéz. Én is tabuk között nőttem fel, ahogy mindenki ebben az országban. Jó lenne ezen valahogy változtatni.
