„Bátor húzás a kritikusoktól, hogy miután halálra röhögték magukat a Baywatch nézése közben, mégis úgy döntöttek, hogy elássák.” „Ó, anyám! A kritikusok már fenik a késeiket. De a rajongók imádják a filmet. Hatalmas pozitív értékelések. Nagy távolság a kritikusok és az emberek között” – idézi Dwayne „A Szikla” Johnson tweetjeit a Quartz. E bejegyzéseket azután írta, hogy szembesülnie kellett azzal, a Baywatch című filmjét szinte egyöntetűen utálták a kritikusok. Persze abban nincs semmi új, hogy egy akciókomédiát lehúznak az esztéták, csakhogy a véleményük mindeddig keveseket érdekelt. Az efféle nyáresti habkönnyű filmek közönsége ritkán olvassa a legtekintélyesebb kulturális folyóiratokat. Így a kritikusok és az „emberek” világa mindeddig élesen elkülönült egymástól, és a rossz kritika nem volt hatással a film bevételeire.
Most azonban valami megváltozott. A Baywatch és a vele egy időben kijövő A Karib-tenger kalózai 5. két évtizede a legrosszabb premierbevételt produkálta az Amerikában hagyományosan családi kiruccanásra használt Memorial Day hétvégén (a háborúban elesett hősök emléknapja). Ebben nincs semmi meglepő, hiszen ezek csapnivaló filmek, semmi másról nem szólnak, mint egy régi sorozat felmelegítéséről. Ugyanakkor ez a típusú magyarázat idegen Hollywoodtól (és általában minden kudarcot valló embertől), sokkal kényelmesebb hát más felelőst keresni.
A stúdiók a Rotten Tomatoes (Rothadt paradicsomok) nevű kritikaegyesítő oldalban és kevésbé ismert társaiban találták meg a kudarc okát. Ezek az oldalak mást se csinálnak, mint elolvasnak a filmrajongók helyett rengeteg kritikát, és igyekeznek értelmezni azokat – írja a GQ. Majd a folyamat végén kiadnak a film minőségéről egy százalékos értéket, amelyre elég rápillantania bárkinek, aki épp filmet keres szombat estére, és – elméletben –máris tudhatja, hogy mennyire jó film az, amelyre épp rákeresett.
A Rotten Tomatoes mára megkerülhetetlen tényezővé vált az interneten. Ha rákeresünk a Google-ban bármely filmre, a bal oldalon felsorolt találatok mellett automatikusan kiírja a film pontszámát a Rotten Tomatoeson, legnagyobb riválisán, a Metacriticen és az IMDb-n. Persze ha egy szolgáltatás eléggé nagyra nő, megjelennek az ellenérdekelt, kritikus szereplők, akik szerint alapvetően rosszul, félrevezetően értékeli az oldal a filmeket. A nézők pedig vakon hisznek a százalékoknak, és esélyt sem adnak azoknak a produkcióknak, amelyek alacsony pontszámot kaptak.
A Rotten Tomatoeson jelenleg a Baywatch 20 százalékon, A Karib-tenger kalózai 29 százalékon áll. A spektrum másik oldalán a Wonder Woman áll, amelyet 92 százalékra értékelnek, a kritikusok egyszerűen imádják. De mit jelentenek valójában ezek a számok? Hogyan lehet egy cikk szöveges ítéletét számszerűsíteni? A Wonder Woman 92 százaléka valóban azt jelenti-e, hogy ez egyike a világ valaha készített legjobb filmjeinek? (Dehogyis!) Érdemes kicsit a Rotten Tomatoes algoritmusa mögé néznünk, hogy legközelebb ne fosszuk meg magunkat egy potenciálisan jó filmélménytől – vagy ne csalódjunk nagyot, ha megnézünk egy sokra értékelt, de valójában ezer sebből vérző filmet (lásd Wonder Woman).
A legfontosabb tanulság az, hogy a Rotten Tomatoes első látásra varázslatosnak, a mesterséges intelligencia mintapéldányának tűnő algoritmusa valójában faék egyszerűségű. Az oldal szerkesztői, miután elolvastak egy kritikát, eldöntik, hogy az pozitív volt-e a filmre nézvést vagy negatív. A kritika tehát vagy plusz, vagy mínusz jelet kap, és nem vesződnek azzal, hogy ennél árnyaltabban értékeljék. Ezután már nem is tesznek mást, mint összeszámolják, hogy mennyi a pozitív kritika az összes közül, és már elő is állt a film százalékos értékelése.
Ebből azonnal világossá válnak a módszer korlátai. A „végül is nem rossz, egyszer meg lehet nézni” típusú kritika ugyanúgy egy pozitívnak számít, mint a „minden idők legjobb filmje”. Persze ez a negatív véleményekre ugyanígy igaz, az oldal üzemeltetői pedig azzal érvelnek, hogy e két ellentétes torzító hatás kioltja egymást, és végül a pontszám mégis megbízható lesz. Vagy nem. Persze az sem biztos, hogy jó módszer, ha megpróbálunk súlyozni a kritikák között, ahogy a Metacritic teszi, hiszen ebben az esetben a fontosabbnak és a kevésbé fontosnak minősített kritikák önkényes kiválasztása vonhat kritikát maga után.
