Az elegáns, csibészes mosolyú Clark Gable partnere a stúdióban, forgatás közben lett rosszul. Az eszméletét vesztett gyönyörű szőke Jean Harlow-t azonnal kórházba szállították, ahol veseelégtelenséget állapítottak meg nála. (Mint utóbb nyilvánosságra jutott, a betegség születési rendellenességként lappangva kísérte végig rövid életét.) Nyolc napot élt még, ezelőtt nyolcvan esztendővel, 1937. június 7-én, huszonhat évesen érte a halál.
Az utókor nem elsősorban színészi alakításai alapján emlékszik rá; feledhetetlenné – nevezzük így fellengzősen – a szőkeség forradalmi átértelmezése tette. Mindaddig ugyanis a színpadon, a filmvásznon feltűnő szalmasárga blondik az ártatlanság jelképének számítottak, apuka és anyuka kedvencének, akikben éppen a naiv rácsodálkozás, az abból eredő báj volt elsősorban vonzó nemcsak a mozipartnernek, de a nagyokat sóhajtozó nézőközönségnek is.
Jean Harlow – eredetileg Harlean Harlow Carpenternek hívták – édesanyja hatására kezdett el statisztálni még a némakorszak legvégén. Első komoly elismerését – második férje, Howard Hughes rendező-producer támogatásával – egy különleges beugrásnak köszönhette. Egy, a hang kedvéért újraforgatott háborús filmben, A pokol angyalaiban kellett az erős akcentussal beszélő színésznő, Greta Nissen helyébe lépnie. Ettől kezdve sorozatban érték a sikerek – immár harmadik férje, az esküvőjük után néhány hónappal máig felderítetlen okokból öngyilkosságot elkövető Paul Bern producer oldalán –, olyan napjainkig emlegetett, beszédes című filmekben játszott, mint a The Secret Six (1931), a Közellenség (The Public Enemy, 1931) a Platinaszőke (Plantium Blonde, 1931) a Three Wise Girls (1932), A vöröshajú asszony (Red-Headed Woman 1932), a Tartsd meg a fiúdat (Hold Your Man, 1933) vagy a Szexbomba (Bombshell 1933). Utolsó moziját, a Saratogát (ennek a forgatása közben lett rosszul) dublőrök segítségével fejezték be.
Tény, ami tény: Jean Harlow-ból még ma, a megkopott fekete-fehér kockákon át is sugárzik a femme fatale férfiéleteket egy szemvillanással felemelő vagy romba döntő vonzereje. Aki nem hiszi, nézze meg a már említett Three Wise Girls-t vagy a Plantium Blonde-ot. Amikor vőlegénye, William Powell, akivel két év óta elválaszthatatlan volt, Jean halála után nem sokkal Magyarországon járt, alig győzött válaszolni a magyar színésznők, az egyébként (általában) vörös hajú Erdélyi Mici, a sötétbarna Muráti Lili vele kapcsolatos kérdéseire – akik tán maguk is fontolóra vették a színváltást.
Az aranyhajúak forradalma tehát minket is elért, de persze nem győzhetett egy szempillantás alatt. A szőke ártatlanságok erősen tartották magukat. Ha például az egyik első hangosfilmünkre, a Fejős Pál rendezte Tavaszi záporra gondolunk, a szőke főhősnő (a híres francia színésznő Annabella – eredeti nevén Suzanne Georgette Charpentier – játszotta), a kis cselédlány szinte öntudatlan lény, a szórakozni vágyó fiatalúr néhány szem cukorkával képes levenni a lábáról. Szeleczky Zita is sokáig hasonlóan naiv alakokat formált meg a magyar mozikban. A változás azonban a negyvenes években már szembetűnő: Jean Harlow első igazi magyar követője Simor Erzsi lett; femme fatale-ként kavart vihart például a meglepően modern Tóparti látomásban vagy a Herczeg Ferenc-regényből készült A Gyurkovics-fiúkban.
A nemzetközi példák még beszédesebbek: Marilyn Monroe Jean Harlow-t tekintette példaképének, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy Simone Signoret, Bridgitte Bardot, Catherine Deneuve, Marina Vlady is tulajdonképpen az ő köpönyegéből bújt ki. Ne feledkezzünk meg persze napjaink olyan sztárjairól sem, mint Cameron Diaz vagy Jennifer Lawrence.
Pedig a platinaszőke Jean Harlow igazából nem is talált föl semmi újat, csak helyrebillentette a történelem e téren is kizökkent menetét. Az első – nem festett, hanem természetesen – szőke nők az emberiség históriájának kezdetén, egészen pontosan a jégkorszak végén Észak-Európában tűntek fel, ahogy a kutatók mondják, „evolúciós anomáliaként”. Nem voltak naivak és ábrándozók: kemény küzdelmet vívtak a barnákkal a férfiakért. És győztek. A hagyomány egyébként Aphroditét is aranyhajúnak láttatja, akár a germán mitológia Izoldáit. Ne kerülje el figyelmünket az a szikár tény sem, hogy a római lupák – a kor itáliai prostituáltjai – is szőkítették a hajukat. A szendeség csupán a középkorral aratott diadalt, Dante Beatricéje, akár Petrarca Laurája akkor lépett a csábítók helyébe. Néhány évszázadra, egészen – Jean Harlow-ig.
