Mintha az Atlanti-óceán egyik szigetének kilátóteraszán állnék: alattam szakadék, lenn öböl, a víz pedig olyan tiszta, hogy a magasból is lelátni a tengerfenékre. A fény játszik a vízzel, s mint egy festő, zöldet old a kékben. Kucsora Márta egyik kétszer két méteres festménye idéz bennem egy ilyen emlékképet, s veti föl a kérdést, vajon miért vagyunk hajlamosak a saját történetünket belelátni egy másik ember életébe. Ám még mielőtt valamiféle bölcselkedő magyarázat születhetne, kiderül, más ugyanezzel a képpel kapcsolatban a Hubble űrteleszkóp legszebb észleléseire gondol. Magaménak érezném a kozmikus álomképet is, ám újra az óceánnál találom magam, ezúttal a mélyén, s Jules Supervielle verssorai jutnak az eszembe: „Víz alatt úszom, ez szerelmem rejteke, hol holdízűek és holdszagúak az algák.” Ilyen az absztrakt expresszionizmus hatása: teret hagy a szabad gondolattársításnak.
A Barcsay-díjas festőművészt mindig is vonzották a természet jelenségeinek megfigyelései. Korábbi, látványközeli alkotásai fölismerhető tájakat idéztek, például a Plitvicei-tavak vízeséseit. Ám az új képek absztrakt elemekből építkeznek, s megvalósításuk is teljesen más volt, mint egy hagyományos tájképé. − Nagyon megindították a képzeletemet a víz mozgásának különböző megnyilvánulásai, a víznek, ennek a lágy anyagnak a dinamikája: a vízesések, gejzírek, a tengerek becsapódó hullámai. Igyekeztem ezeket a jelenségeket képzőművészként értelmezni, s amennyit megértettem belőlük, azt próbáltam a műteremben újrajátszani – meséli Kucsora Márta. Megtehette volna, hogy fotók alapján − amelyek direkt módon rögzítik a mozgást, a lendületes jelenteket − tűecsettel, aprólékosan fest, ám ő inkább a hagyományos festészeti technikák határait feszegeti.
– Nemcsak a végül megszülető kép, az alkotás folyamata is lényeges nekem – mondja. – Fontos, hogy ne csak a kép legyen dinamikus, a munka is idézze meg azokat a folyamatokat, amelyek inspirálnak. Az ecsetet nagyon régóta mellőzöm, nagy ritkán a háttér megfestéséhez használom. Hígított olajfestékkel, festékfolyatással, spricceléssel, fröcsköléssel készülnek a képeim, amikre azért nem lehet azt mondani, hogy megfestik önmagukat. Kitalálom a képet, eltervezem, és irányítom a folyamatot, s megpróbálom megállítani a képlékeny anyag folyását akkor, amikor úgy látom, már abban a fázisban tart, ami a legjobban illusztrálja az elképzelésemet. Ám az alkotás folyamatának több szakasza, például, hogy hogyan fog megszáradni a háttér és az előtér festéke, kiszámíthatatlan.
Későbbi képein erdőrészletek tűnnek föl, ködbe burkolózó fák vagy éjszakai hullámok. Más festményein csak annyit látunk, hogy egy test becsapódott a vízbe: csobbanás van, de test már sehol. Plantagram című sorozatán – amely címével tiszteleg Moholy-Nagy László fotogram, és Man Ray rayograph néven ismert fotótechnikai kísérletei előtt, ám festőként gondolta tovább őket − stencilezett leveleket, búzakalászokat, virágokat ölel körbe a fény, a tér illúzióját keltve. Van, aki ezekkel a képekkel kapcsolatban Claude Monet-t emlegeti, más Hantai Simont és az általa kifejlesztett pliage-módszert, amely a véletlenszerű lenyomatok mintáira hagyatkozik. S hogy a szabad absztrakt technika továbbfejleszthető, ezt bizonyítja a Falk Miksa utcai Pintér Galériában július 8-ig látható kiállítása, a Pink, dynamic, flow, amelynek szinte térhatású festményei különböző sűrűségű (akril)festékekkel és autófényező pisztolyokkal készültek, s egy egészen varázslatos, álomszerű világot mutatnak be.
Kucsora Mártának eddig több mint harminc egyéni kiállítása volt Budapesten és külföldön, többek között Newarkban, Mexikóvárosban, Münchenben, Kölnben, Essenben, míg a londoni Concept Space-ben idén áprilisig volt látható tárlata. Csoportos kiállításon szerepelt a Nemzeti Múzeumban és az Ernst Múzeumban, Németországban, Svájcban, Strasbourgban és New Yorkban; művei megtalálhatók a nagy bankok gyűjteményeiben is. Egyik alapítója a 2006-ban alakult Budapest Art Factorynak: Angyalföldön, az egykori Láng Gépgyár egyik csarnokában alkotótársaival olyan műterem-galériát hozott létre, ahová rendszeresen hívnak a világ minden tájáról – például Németországból, Romániából, Dél-Afrikából vagy az Egyesült Államokból − fiatal képzőművészeket. A rezidensek pedig időnként egy-egy belvárosi önálló kiállításon találják magukat. – Elhozzuk magunknak a világot – mondja erről Kucsora Márta, aki kulcsot is ad a kortárs festészethez: olyan, mint a szabad zene, autonóm, önmagáért létezik.
