Keresztre feszített Jézus egy óriási pepsis plakát mellett, egy amis és egy hippi pár együtt kémlelik az óceánt, egy nyilazó szobor, aki az egyik látogatót veszi célba, egy próbababa, aki a járókelők után leselkedik – az irónia, a pikírt humor a legfőbb jellemzője Elliott Erwittnek. Talán ez az ő sajátos védőpajzsa, amelyet a világ és önmaga közé helyezett. – A legtöbb kortársammal ellentétben én nem vagyok komoly fotográfus. Inkább azt mondanám: komolyan veszem a komolytalanságot – vallja a 89 éves fotográfus, akinek képeiből most a Capa Központban és a Mai Manó házban nyílt kiállítás.
Elliott Erwitt 1928. július 26-án született Párizsban, orosz bevándorlók fiaként. Gyermekkorának egy részét mégis Milánóban töltötte, de menekülniük kellett a fasiszta olasz kormány elől, így hamar visszatértek Párizsba. A második világháború hajnalán azonban ott sem volt sokáig maradásuk, az Egyesül Államokba emigráltak. Erwitt egy szót sem tudott még angolul, amikor megérkeztek, de rövid időn belül megtalálta az útját. A gimnázium mellett apjának segített órákat gravírozni, az első keresetéből vett magának egy Rolleiflex fényképezőgépet.
A mosókonyhában alakított ki magának egy sötét szobát, esküvőket és egyéb rendezvényeket fotózott szerény fizetségért. Innentől kezdve aztán nem volt megállás: Los Angelesben egy fotólaborban kezdett dolgozni, majd elindult szerencsét próbálni New Yorkba, ahol felkereste Edward Steichent, a Modern Museum of Art (MOMA) akkori igazgatóját, hogy bemutassa munkáit. A sors épp a kezére játszott: itt ismerkedett meg Robert Capával, aki az akkor még kevés fotóst számláló Magnum ügynökséghez csábította. A mestere Henri-Cartier Bresson volt.
Erwitt történelmi eseményeket, különböző embereket, humoros és abszurd pillanatokat kapott az elmúlt hat évtized során lencsevégre. Ahogy a titokzatos nevelőnő és amatőr fotográfus, Vivan Maier, Erwitt is az átlagosban próbálta megtalálni a különlegest, az abszurdot. Az élet kreálta groteszk helyzetkomikumokra vadászott: megörökített kötögető nudistákat, ahogy azt a pillanatot is, amikor a versailles-i kastély látogatói egy üres képkeretet csodálnak vagy ahogy egy buszra váró hölgy kebleit pont két dísztök takarja el. Mániákusan fotózza a mai napig a négylábúakat is, arra törekedve, hogy az emberit mutassa meg a kutyában és egyúttal a kutyát az emberben. „Azt mondják, a kutyák olyanok a képeimen, mint az emberek. Szerintem ők is emberek, csak több a szőrük” – nyilatkozta egyszer a The Sunday Timesnak.
Erwitt azonban számos hírességet is megnyert a kamerájának: 1959. július 24-én a moszkvai Gorkij parkban az Amerikai Nemzeti Kiállítás megnyitóján készítette ikonná vált „konyhai vita” című képét Richard Nixon amerikai alelnökről és Nyikita Hruscsov szovjet miniszterelnökről. De ő volt az egyik kiváltságos, aki a Kallódó emberek forgatásán Marilyn Monroe-t fotózhatta, pózolt neki Che Guevara, Humprey Bogart, Alfred Hitchcock, Vera Miles és Andy Warhol is.
Elliott Erwitt 1964-ben egy megbízás keretében utazott a vasfüggöny keleti oldalára, Magyarország mellett Lengyelországban és Csehszlovákiában járt. A rá jellemző iróniával örökítette meg az akkori magyar valóságot. Míg a fekete napszemüveges, öltönyös pesti férfiak a mulatókban szórakoztak, addig a falusi élet egyszerű emberei még népviseletben és lovas kocsin jártak, és épphogy rácsodálkoztak a vásárokban már megtalálható csipke melltartókra.
Erwitt egyik legmegrendítőbb képe is magyar vonatkozású: 1954-ben Robert Capa édesanyja mély fájdalommal borul rá fia sírjára.
Az Elliott Erwitt Retrospektív és az Elliott Erwitt Magyarországon című kiállítások szeptember 10-ig láthatók a Nagymező utcában.
